Nevezik szektának, mozgalomnak, de mindenképpen a zsidósághoz sorolják. Saját maguk által nyilvántartott adatok szerint Izraelben 40 ezren élnek, szerte a világban további tízezren. Egyik vezetőjük, Mose Firrouz karaita tanító és Tóra-tudós elmondta, hogy Izraelben 2015-től teljeskörű, az állam által elismert vallási autonómiával rendelkeznek, amely a születéstől a halálig – a körülmetéléstől a házasságon át a temetésig – biztosítja vallási életvitelük zavartalan folytatását. Központjuk Ramle városában van, ott székel a vallási bíróságuk. Izrael-szerte 14 zsinagógát tartanak fenn, köztük a jeruzsálemi óváros zsidó negyedében található, Anan Ben-Dávid (715-795, a karaita mozgalom megalapítója) nevét viselő földalatti zsinagógát.
A karaita felfogás szerint Mózes egyetlen Tórával tért vissza Szináj hegyéről, nevezetesen az írottal, és nem hozta magával az ún. szóbeli tant, ahogy a többségi rabbinikus zsidóság vallja. Ugyanakkor a Tóra és annak parancsolatai megértéséhez szükségesnek tartják a teljes Ószövetség ismeretét. Az első cionisták, akik a VIII.-IX. században Jeruzsálembe mentek könyörögni az Örökkévalóhoz, hogy térítse vissza népét a száműzetésből és hozza el a megváltást, karaiták voltak – állítja Firrouz. Jelenlétüknek a keresztes háború vetett véget. 1099-ben Konstantinápolyba tették át székhelyüket, ahonnan a XII. században a Krím félszigetre és Litvániába települtek át. Izrael Állam kikiáltása után – amelyet a karaiták a megváltás részeként értelmeznek – az Országba költöztek. Néhány esetben az arab országok megkönnyítették a döntésüket, mert kitoloncolták őket. Többségük Egyiptomból érkezett, de Szíriából, Irakból és Kelet-Európából is jöttek.
„Ne tegyetek hozzá az igéhez, melyet parancsolok nektek és ne vegyetek el belőle, hogy megőrizzétek az Örökkévaló, a ti Istenetek parancsolatait, melyeket parancsolok nektek” – ez áll Mózes ötödik könyvében (4. 2.), erre hivatkoznak a karaiták, amikor elutasítják a rabbinikus rendeleteket. Három alapelven nyugszik a karaita hit. Az első az írott szöveg, azaz a teljes Ószövetség rendszeres olvasása. A második az szövegértés és az olvasottakból levont egyszerű következtetések, például: a Tízparancsolat tiltásai hímnemben íródtak, de nyilvánvaló, hogy nőkre éppúgy vonatkoznak. A harmadik alapelv a hagyományok átörökítése apáról fiúra. A karaiták hangsúlyozzák a férfi és nő közötti teljes egyenlőséget mind a kötelességek, mint a jogok terén. Kiemelkedő példa a házasságlevél, a ketuba, amelyet náluk a nő is aláír, így nem csak a férfi részéről hitelesített kötelezvény, hanem valódi szerződés lesz. A nő tanúvallomása a vallási bíróság előtt egyenértékű a férfiéval, ennek különösen az esetleges válásnál van jelentősége.
A mai kor összehasonlíthatatlanul más, mint a Tóraadás kora volt – folytatja Firrouz. A bibliai időkben, ha valaki csirkét akart ebédelni, megfogott egyet és levágta, nem voltak szakszerűen képzett metszők. Éppúgy például sírásók sem voltak, a temetést megoldották a családtagok segítségével. Éppen ezért a Tórát ennek tudatában kell olvasni, hogy helyesen értelmezzük, mert modern szemmel nézve félreértésekre adhat okot. A Tórát túlnyomó részt szó szerint kell érteni, kivéve, amikor metaforákba ütközünk. „Metéljétek tehát körül szívetek előbőrét…” (Mózes V. 10. 16.), „…szívem sok bölcsességet és tudást látott” (Kohelet 1. 17.) és számos további példa mutat rá az Ószövetség költői megfogalmazásaira, amik mögött szükségtelen rejtett értelmet keresni.
Mint minden közösség, a karaita is tartja a tórai ünnepeket és böjtnapokat, tfilint – imaszíjat – azonban nem használnak, mert Mózes II. 13. 9. alapján pusztán emlékeztetőnek tekintik: „S legyen neked jelül kezeden és emlékül szemeid között…”, szemben a rabbinikus hivatkozással: „Kösd azokat jelül kezedre és legyenek homlokkötőül a szemeid között” (M V. 6. 8). A „Ne főzz gödölyét anyja tejében” (M. II. 23. 19.) parancsolatot szó szerint értelmezik és nem terjesztik ki a kóser étkezésre, azaz a tejes és húsos ételek általános különválasztására. Nincs mikvéjük, naponta nem háromszor, hanem csak kétszer – reggel és este – imádkoznak. Zsinagógáik padlóját faltól falig szőnyeg borítja, sem asztal, sem szék nincs bennük, állva vagy leborulva imádkoznak, és mielőtt belépnek, leveszik lábbelijüket. Vallási vezetőik szívesen magyarázzák az Írást és adnak tanácsot a hozzájuk fordulóknak, de a döntés felelősségét meghagyják az egyénnek.
