Vájéru וָאֵרָא
……… הֵן בְּנֵי-יִשְׂרָאֵל, לֹא-שָׁמְעוּ אֵלַי,
„Íme, Izrael fiai nem hallgattak rám” ( II.M. 6/12.)
A zsidók 210 évet töltöttek egyiptomi rabszolgaságban. A tét: „rabok legyünk, vagy szabadok”. I-en a Tíz parancsolatban, Önmagát, nem mint Teremtőt, definiálja hanem szabaditó I-ent: „Én vagyok ….aki kivezetlek a szolgaság házából.” ( II.M. 20/2.). Ahhoz, hogy értékelni tudd a szabadságot, ahhoz ismerni kell a rabság minden búját-baját!
Sigmund Freud a nagy lélekbúvár így fogalmazza meg a szabad és nem szabad dichotómiáját: „A legtöbb ember nem igazán akar szabadságot, mert a szabadság felelősséggel jár, és az emberek többsége retteg a felelősségtől.” A vizsnitzi rabbi Izrael Háger, Nagyváradra költözött. Jól érezte magát a városban, szokásává vált sétálni a város utcáin. Ilyenkor magával vitt közössége tagjaiból valakit. Egy alkalommal kísérőjével a helyi bank igazgatójának háza előtt vitt az útjuk. A kísérő elmondta, hogy az igazgatót felvilágosult, vallástalan és az elesettekkel szemben érzéktelen embernek ismeri a város. Erre rabbi Izrael, bár nem ismerte személyesen, bekopogott a ház ajtaján. Az igazgató, nagy tisztelettel fogadta a rabbit és kísérőjét, hellyel kínálta őket és a látogatás okáról kérdezte a váratlan látogatókat. A rabbi némán ült helyén. Erre az igazgató a kísérőt kérdezte, de az sem tudott mondani semmit ottlétük okáról. Egy órát ültek nagy hallgatásban, ami után a rabbi felállt, elköszönt és elhagyni készült a házat. A bankár felajánlotta, hogy elkíséri látogatóit. Amikor a rabbi háza elé értek faggatni kezdte a vizsnitzi rabbit látogatásának oka felől.
Kedves Igazgató úr – szólt a rabbi – azért kopogtam be magához, hogy egy micva-parancsot teljesíthessek, és hála….sikerült is az előírások szerint teljesítenem.
Elárulná nekem – érdeklődött a bankár – milyen parancsot teljesített a velem, a csendben eltöltött egy óra alatt?
Az áll a Törvényeinkben – magyarázta a rabbi – micva mondani valakinek azt, ami meghallgatásra talál. Ugyanúgy micva hallgatni, ha annak, amit mondani szeretne, nem lesz semmi foganatja. Ezért jöttem magához és elhallgattam azt, amit úgy se érintené meg Önt.
Már bocsánatot kérek – védekezett az igazgató – honnan tudja, hogy nem lesz foganatja annak amit mond? Hátha mégis hallgatni fogok szavára?
Nem, nem – erősítette a rabbi – teljesen biztos, hogy Önnek minden kérő szó teljesen fölösleges. Önnél bármilyen kérés, süket fülekre talál!
A bankár oldalát rágta a kíváncsiság. Kérőre fogta, és egy idő után a rabbi engedett.
Nézze – kezdett magyarázatába – itt Váradon él egy szegény özvegyasszony. Nincsen keresete, nincs miből megélnie, ráadásul nagy összeggel tartozik bankjának. A kölcsönt jelzálogkölcsönként, háza értékének terhére vette fel. Özvegy lett, nem tud fizetni. Úgy tudom, néhány nap múlva elárverezik házát, utcára fog kerülni. Arra akartam kérni Önt, Igazgató Úr: engedje el az adósságot, hogy házában maradhasson! De amint azt tapasztalta: nem mondtam. Mint előbb magyaráztam…, mert micva „nem mondani”, ha az, amit elhangzik süket fülekre talál.
De drága rabbi – fogta könyörgésre az Igazgató – az asszony, akiről beszél, nem nekem, hanem a banknak tartozik. Nem az enyém a bank, csak igazgató vagyok. Hogy fizetnék ki az asszonynak egy ilyen összeget a bank kontójára?
Na látja? – szakította félbe a rabbi az igazgatót: biztos voltam benne, hogy nem hallgat rám és nem is érti azt amit „elhallgattam”!
….és szó nélkül bement a házába.
A bankár hazament. Nem tudta túltenni magát azon, amit Izrael Hager rabbi mondott. Másnap saját zsebéből kifizette az adósságot és az asszony megmenekült az árveréstől.