Az utolsó magyar uralkodót IV. Károlyt 1916. december 30-án koronázták meg, de regnálása nem tartott aztán két esztendeig sem. Károly politikáját sok szempontból lehetne elemezni és értékelni: volt benne egy adag naivitás, számos melléfogás is, de az is tény, hogy 1918 őszének eseményeit már nehéz lett volna a fiatal királynak menedzselnie.
IV. Károly (1887-1922)
Ha azonban ki kellene egy, a magyarországi zsidóság szempontjából is fontos eseményt emelni, akkor az Vázsonyi Vilmos ügyvéd miniszterré való kinevezése volt. A sümegi zsidó családban, még Weiszfeldként született tehetséges ifjú a Budapesti Egyetemen szerzett jogi diplomát, s ügyvédi praxist vitt az egyre inkább világvárossá vált magyar fővárosban. Vázsonyi csakhamar bekapcsolódott a közéletbe is: pártot alapított 1894-ben (Demokrata Párt) és még ugyan ebben az évben bekerült a fővárosi törvényhatóságba is. 1901-től pedig Terézváros képviseletét látta el a törvényhozásban. Mindvégig ellenzéki képviselő volt, mi több: az 1905-6-os politikai válság idején az un. „nemzeti ellenállás” vezéregyénisége.
Vázsonyi Vilmos (1868-1926)
Az első világháborúba, bár nagy lelkesedéssel vágtak bele a hadviselő államok, és Magyarországon is sokan kívánták Szerbia „megleckéztetését”, néhány magyar politikus ellenezte a háborút – így például Tisza István miniszterelnök is –, de aztán a német ígéreteknek, vagy ha úgy tetszik a „korszellemnek” végül is engedtek. Az évek előrehaladtával nem csak a frontokon kumulálódtak a problémák, hanem a hátország(ok)ban is, az élet szinte minden területén. 1917-ben Tisza megbukott, utódja a fiatal és politikailag tapasztalatlan Esterházy Móric lett, aki egyfajta koalíciós kormányt próbált meg tető alá hozni. Ennek a kormánynak lett tagja, az igazságügyi tárca vezetőjeként, Vázsonyi Vilmos. Az érintett így emlékezett vissza kinevezésére:
„»Tudja-e a király, hogy én milyen vallású vagyok?« »Igen! Megmondtam neki, és a király azt felelete: nem törődöm vele, hogy milyen valláson van. Az a kérdés, korrekt és becsületes ember-e?«”
Vázsonyi – bár elérte politikai pályafutása csúcsát, miniszter lett –, de sem a rövid életű Esterházy kormányban, sem pedig az azt követő harmadik Wekerle kormányban nem tudott maradandót alkotni. Igaz, a rá bízott feladat sem volt csekély, amikor a választójogi reformért felelős tárca nélküli miniszter volt (1917. augusztus 23. – 1918. január 25.). Vázsonyi élete végéig megmaradt legitimistának, mi több: karlistának. Ha kellett, védte a perbe fogott legitimistákat a Horthy-kor elején, és a trónfosztás nemzetgyűlési vitájában kiállt Károly mellett, ahogy ő fogalmazott: nem szegheti meg a királynak tett esküjét… Amikor pedig IV. Károlyt elvitte a spanyolnátha, akkor ezen szavakkal emlékezett az egykori uralkodóra:
“Sirassuk el, mint magyarok, mint a hazának hűséges polgárai és üljünk gyászt halála miatta, mert az ő szeretete mindnyájunké volt és a lelke nem ismert gyűlölködést”
Károly és Vázsonyi nem csak kortársak, hanem sorstársak is voltak. Látták felépülni a jogegyenlőségre építő dualista államot, majd szemtanúi voltak ezen államalakulat szétesésének, és ezzel együtt egy világ eltűnésének.
Felhasznált irodalom:
Veszprémy László Bernát: „Igaz barátja volt felekezetünknek” – IV. Károly és a zsidók, Szombat
Vázsonyi Vilmos: Meghalt a király. Emlékeim a királyról, Egyenlőség, 1922. április 8., 4.