Ismertető és szemelvények
Dr. Venetianer Lajos (Kecskemét, 1867. május 19. – Újpest, 1922. november 25.) magyar rabbi, történetíró, egyetemi tanár.
1881-től 1891-ig volt a budapesti rabbiképző növendéke, közben egy évig a breslaui Rabbiner-Seminar hallgatója. 1890-ben avatták bölcsészdoktorrá Budapesten, 1892-ben pedig rabbivá. A kolozsvári tudományegyetemen magyar és német nyelvből középiskolai tanári oklevelet szerzett, tanította is e tárgyakat a csurgói gimnáziumban ottani lelkészkedése alatt. 1893-ban került Csurgóra, 1896-ban Lugosra, 1897-ben Újpest választotta meg főrabbijának. Az Országos Rabbiegyesületnek alelnöke, a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet vezérlőbizottságának 1910-től tagja, az intézet óraadó teológiai tanára volt. Az alsó tanfolyamon rendszeresen zsidó vallástant, bibliát és zsidó történetet adott elő, a felső tanfolyamon pedig az izraelita hitfelekezet magyar jogviszonyait és a hitoktatás módszertanát, Goldziher Ignác halála után pedig a vallásbölcsészeti irodalmat ismertette. A zsidó tudománynak szorgalmas és termékeny munkása volt és történetírói munkásságával jelentős érdemeket szerzett. Különösen értékesek a XIX. század második felére vonatkozó zsidó tárgyú történelmi kutatásai.
A címben jelzett írása 1891-ben jelent meg, néhány időtálló gondolatot idéznék belőle, azzal, hogy a helyesírást meghagytam az eredeti szöveg szerint. Venetianer az alábbi felütéssel kezdi művét:
„Azon vádak közül, melyek a zsidóság ellen különböző időkben felhozattak, egyike a legrégiebbeknek az, hogy a zsidó nem emberszerető, sőt hogy ép vallása tiltja az embert, mint Isten teremtményét szeretni. Valahányszor e vád fölszinre került, nem követte azt ugyan nyomban valamely zsidóüldözés, de annál fájóbb azon gúnymosoly, melylyel azt kisérik s melylyel vallásunkat s népünket illetik. E vád megszüntetésére a zsidóság még eddig nagyon keveset tett. Ezzel szemben is úgy jártak el, mint más ezerféle váddal; nem törődtek az ellenük rohanó árral, nem igyekeztek minden erőt összeszedve s vállvetve fölépiteni a védő gátat, melynek szilárdsága megtörte volna a hullámokat, hanem megelégedtek benső meggyőződésükkel, hogy a vád hamis és nyugodtan vonultak vissza, hajlékaikba, mitsem törődve a kivül tomboló árral. Ujabb időben látták csak be, hogy az emberszeretet kérdése életkérdés a zsidóságra nézve, s elszántsággal lépnek tudósaink a tett mezejére, nem tekintve az eddig olyannyira kedvelt opportunitás elvét.”
„A nyomor enyhitése, a szegények segélyzése mindenkor dísze volt a zsidó ethikának. Mig a nép saját hazájában földmíveléssel foglalkozott, mélyen bevésődött tudatába az, hogy „az Örökkévalóé a föld, s minden, mi azt betölti “(Zsolt. 24. 1.). A föld megművelésénél, a vetés és betakarításkor azon gondolat hatotta át, hogy: „Enyém az ország, ti csak idegenek s benlakók vagytok ” (Lev. 25. 33.) Aratáskor nem volt szabad a mező széleit levágni, a mezőn felejtett kévéket, valamint a hulladékot künn kellett hagyni, a szegények s idegenek osztályrésze volt az. Minden hetedik évben ugaron hagyatott a föld s a magától kisarjadzott termést nem szabadott a gazdának élvezni, mely üdvös erkölcsi figyelmeztetés volt a tehetős számára, ki most a szegény helyzetében látta magát s ezáltal a szükségben szenvedőkért melegebben tanult érezni. Az „alamizsna“ kifejezésére a szentirásnak nincs szava, mert a szegénynek adott ajándék nem kegyelemajándék volt, hanem Isten iránt való köteles adózás.”
Tiszta emberszereteten alapszanak azon törvények, melyek a szolgák s munkások iránt tanusitandó eljárást szabályozzák.
„A napszámos bérét ne tartsd vissza, legyen ő akár néptársad, akár idegen; az nap add ki bérét, le ne nyugodjék addig a nap, mert ő vágyva várja bérét, nehogy Istenhez kiáltson s ez bűnül rovassék fel neked.“ „Szolgád fölött ne uralkodjál zsarnokilag ” (Lev . 25. 44.), szombat s ünnepnapkor pihenjen ő is (Deut. 5. 14.), ünnepi örömeidben ő is részesüljön (Deut. 16. 11.). „Gondozása olyan legyen, mint a magadé; ne adj neki fekete kenyeret, mig te a fehérből eszel; ne nyujts neki uj bort, mig te régit iszol; ne készits neki kemény fekhelyet, mig te puha párnákon alszol.“ (Kidusin 20. a.) Szabadonbocsáttatásakor pedig ajándékozd meg gazdagon ( Deut . 15. 15.), hogy legalább szabadsága első idejében gond nélkül élhessen.”
„Elősorolhatnánk még számtalan intézményt, melyek mind csak azt bizonyitják, mily szilárd alapokon épült fel a felebaráti szeretet, a zsidó ethikának legerősebb oszlopa. Most azonban még csak két tényre akarunk hivatkozni, melyek azt mutatják, hogy a zsidók szemkörének tágulásával a felebaráti szeretet is a legszélsőbb határokig bővült ki …. De hát minek szaporitanók a példák számát! A szentirás s a zsidó vallásos irodalom nincs el zárva senki előtt, ki azokban öszinte komolysággal akarná a hivatalos zsidóságot megismerni. Ki szándékosan nem akar elzárkózni az igazság elől, az nem fogja a zsidóságot egyedül a szent irás alapján megitélni s nem nyilatkozik szánakozó gúnymosolylyal a szentirás szűkkeblüségéről , hanem kegyeletteljes tisztelettel fog meghajolni az istenihlette szellemű Mózes előtt, ki tanitása s törvényeivel oly szilárdan rakta le az emberiség eszményi ethikai hivatásának alapjait , hogy azon fokozatosan előrehaladva lesz csak képes az emberiség rendeltetése czéljához eljutni .”
A teljes mű elérhető bárki számára az interneten, jó olvasgatást kívánok!
