Egy franciák számára kimondhatatlan nevű városban születtem – mesélte Vajda Livia festőművész lányának, Monique Gehlernek. Könyv: A festőnő nehéz öröksége (Monique Gehler) (libri.hu) Éveken át többször belekezdtek Párizsban abba a beszélgetésbe, amelyből végül A festőnő nehéz öröksége című könyv született. Párizsban, ahová Livia 18 évesen, 1947-ben emigrált és ahol Monique született 1949. január 27-én, éppen az auschwitz-i tábor felszabadulásának negyedik évfordulóján. Az említett kimondhatatlan nevű város pedig Nyíregyháza, ott élt a Vajda család, „nem messze a Kárpátoktól, Drakula gróf szülőföldjétől.” Élték az egyszerű vidéki zsidó emberek életét. Jó helyen volt boltjuk: a vasútállomás és a villamos találkozásánál, pamut- és textiláruval kereskedtek. A családfő, Vajda Jenő prózai foglalkozása mellett amatőr, ám sokak által elismert műértő volt, gyakran kértek tőle szakvéleményt. A vallást különösebben nem tartották: más zsidó boltosokhoz hasonlóan szombaton is nyitva tartottak, de péntek esténként azért körülülték otthon az ünnepi asztalt.
Livia, aki öt gyerek közül negyedikként született, néha mesélt lányának a családról, a zsidó származást azonban jó darabig nem említette. Lánya, Monique – Mona –, mielőtt maga is festeni kezdett, újságíróként dolgozott, már csak ezért is érdekelte a múlt. 44 éves volt, mikor anyja végre elővette az egyetlen megmaradt családi fotót. Arról hosszú éveken át hallgatott, mi történt Budapest és Párizs között – mert őt Budapestről hurcolták el apjával együtt a kistarcsai gyűjtőtáborba, ahonnan Auschwitz-ba deportálták őket. Sokáig nem akart erről beszélni, mert félt, hogy úgysem értik meg, és erre, úgy vélte, jó oka volt. Egyszer, amikor meglátogatta Izraelben élő testvérét és szóba került a deportálás, tíz éves unokahúga értetlenül kérdezte: de hát miért hagytátok magatokat?
Ez a könyv nem csak a holokausztról szól, mint ahogy Vajda Livia élete sem, bár végig magával cipelte annak minden következményét. Szeretném, ha a művészetemért értékelnének és nem azért, amit átéltem – mondta többször. Azt vallotta, hogy a festészetnek köszönhetően képes normális életet élni, valójában azonban súlyos depresszióján a művészet csak enyhíteni tudott. Párizsban soha nem volt könnyű elismert festővé válni. Livia kiváló alapra építhetett: Budapesten Bernáth Aurél iskolájában tanult. Miután elvált ugyancsak magyar zsidó származású férjétől, kénytelen volt megélhetés után nézni: szemüvegkeretekkel ügynökösködött és szabadidejében festett. A képek eladásához azonban egyáltalán nem volt érzéke, ezért Mona 12 évesen beszállt a családi vállalkozásba és sikeresen adogatta el anyja festményeit. Az igazi áttörést aztán Belgium hozta meg Vajda Livia számára, és miután képei ott sikert arattak, már nem volt szüksége más bevételi forrásra.
Egyre merészebben társította a vidám színeket képein. Egyfajta kettős színterük van ezeknek a képeknek: az egyik festményen például, ahol félmeztelen menyasszonyként megjelenik egy bájos, fiatal lány, a hátteret személytelen, maszkos emberek töltik meg. A kérdésre: kit ábrázol a képen a főalak, azt felelte: ez én vagyok akkor, amikor még azt gondoltam, hogy vidám jövő elébe nézek. Aztán a háttérbeli félelmetes alakok szerepe is világossá válik, miután Mona kitartó kérdezősködésének hatására, csaknem fél évszázaddal Auschwitz után elérkezik a mesélés ideje. Nem a teljes történeteké és nem minden történeté, hiszen évtizedeken át hallgatott ő is, férje is az átéltekről. „A jövő záloga: a múlt eltörlésének egyetemes módszere” – állapodtak meg, mielőtt összeházasodak. Úgy tűnik azonban, a múltnak ez a közös megegyezésen alapuló elhallgatása lehetett tíz évvel későbbi válásuk oka.
Mengele arcára Livia nem emlékszik, csak az egyenruhájára. Arc nélküli figura, kutyával az oldalán. Megfestetlen kép. Véres ég, füstfelhő a krematórium felett. Még egy és még sok rémisztő szilánk. És vannak egészben maradt történetek felakasztott lányokról, megfagyott foglyokról és Liliről, akit magával cipelt és megmentett. Folytatásként egy 1964-es történet is szerepel a könyvben, amelynek Mona is tanúja volt: egy este egy ismeretlen férfi kopogott be hozzájuk, hogy megköszönje Liviának Lili életét. Jánosnak hívták, Lili férje volt, két ikerlányuk, Júlia és Eszter apja.
A könyv 2015-ben jelent meg magyarul Szoboszlai Margit fordításában. 2018. októberében a szerző bemutatta Nyíregyházán, Vajda Livia szülővárosában, a Móricz Zsigmond Könyvtárban. Édesanyja akkor már nem élt: 2011-ben baleset áldozata lett. Január 27-én temették el, lánya születésnapján, Auschwitz felszabadulásának 66. évfordulóján…