A holokauszt nemzetközi emléknapja minden év január 27-e, az emléknapot az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával létesítette. Az emléknap a legnagyobb második világháborús megsemmisítő tábor, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulója. Sokan sokféleképpen fognak emlékezni a mai napon, elhangzanak majd történelmi tények, tragikus számok, előjönnek fájdalmas emlékek. A ZSIMAgazin első holokauszt megemlékező írásában talán nem veszi senki túlzott kitárulkozásnak, hogy a családi eseményeket, veszteségeket veszem számba.

Anyai nagyapai oldalról Nyugat-magyarországi orthodox zsidó családból jövök, a háborút csak nagyapám, Deutsch Nándor és testvére, Deutsch Dezső élte túl. Fivéreik, Deutsch Zoltán és Deutsch Jenő szó szerint nagyapám kezei között haltak meg a munkaszolgálat borzalmai között. Dezsőn kívül mindegyik fiútestvérnek volt felesége, gyermekeik, egyikük sem jött vissza. Szüleiket, a korosodó Deutsch Mórt és Sauer Irént először a sárvári gettóba vitték, ahol Mórt rendesen elverték a csendőrök, mert nem mondta meg, hogy hol vannak a családi ékszerek elrejtve. Velük volt a két lányuk: a tizenhat esztendős Margit és a kisbabát váró Rózsa is. (A családi elbeszélés szerint az édesapa, Mór könyörgött Rózsinak, hogy ne menjen férjhez 1943-ban, hiszen a fivérei a munkaszolgálati távollét okán nem is tudnak jelen lenni az esküvőn, de ő nem hallgatott az apai szóra, állapotossága lett a veszte, az auschwitzi első vizsgálatkor egyből kiszúrták, és a gázba küldték.) A szülők és a legkisebb gyermek, Margit is Auschwitzban halt mártírhalált. Anyai nagyanyám édesanyjával részben Budapesten, részben vidéken tartózkodva túlélték a borzalmakat.

Apai oldalról dédapám, a miskolci születésű Aranyi (sz: Goldmann) Lipót újságíró, lapszerkesztő volt. Aranyi a Nemzet (1892–99), a Magyar Újság, a Magyar Nemzet (1899–1903) és 1903-as alapításától Az Újság belső munkatársa, az utóbbi törvényszéki rovatvezetője. Tagja volt a Borsszem Jankó című humoros hetilap szerkesztőségének. Egy nyilas igazoltatás során 1945 januárjában felesége szeme láttára a Szent István körúton agyonlőtték.

Az 1926-os születésű édesapám, dr. Rosta János története kalandos: a nyilasok által Nyugatra indított halálmenetből bátor, vakmerő és egyben szerencsés körülmények között megszökött, s a soproni ferences plébánia közreműködésével vonattal Pestre utazott, ahol 1944. december 22-én gimnáziumbéli tanárához, dr. Pantol Márton r. kat. hittanár és a cserkészparancsnokhoz és a vele együtt lakó húgához, Pantol Ágneshez csöngetett be. Budapest ostromát segítségükkel vészelte át.

Én, keresztnevemet dr. Pantol Márton után kaptam.

A mártírhalált haltak emlékéből fakadjon Áldás!