Sziasztok, Rafi vagyok, tizenkét éves és Júda törzséből származom. A szüleimmel és a testvéreimmel jöttünk ki Egyiptomból. Jött velünk a nagymamám, a nagypapám, az unokatesóim, a nagynéném, a nyolc nagybátyám és Guri, a teve.

Apukám Egyiptomban aranyműves volt, nagyon ügyes keze van, bármit el tud készíteni fémből, kőből, fából, vagy agyagból.

Amikor kicsi voltam, minden játékomat ő csinálta, az összes szomszéd gyerek a mi kertünkben akart játszani. Készített kis szekeret, talicskát, golyópályát, még egy vízre rakható kis bárkám is volt, nem csoda, hogy a többi gyerek folyton nálunk lógott. Ezeket nem hoztam magammal, egyrészt mert nem volt hely, másrészt meg mindjárt felnőtt leszek, szóval nem huzathatom magam a kis szekeremen Gurival. Azért a golyópályát elhoztam, biztosan jó lesz az még valamire. Nagyon kalandos utunk volt, kergettek az egyiptomiak, kettévált a tenger, manna terem minden reggelre, aztán eltűnik, meglátogatott bennünket Mózes apósa és meghallgattuk az Örökkévaló tízparancsolatát. Mózes, a vezetőnk felment a Szináj hegyére, mi meg lent várjuk őt. Gondolhatnád, hogy mi, zsidók egész jók vagyunk várakozásban, hiszen Egyiptomban is várnunk kellett. Ott sem történt minden azonnal, amíg a fáraó végre hagyott minket elmenni, nekem kihullott az összes tejfogam és magasabb lettem, mint anya. Azt hihetnéd, hogy megtanultunk bízni az Örökkévalóban, miután láttuk a csapásokat, a csodákat, a szétnyíló tengert, a mannát, de sajnos tévednél. Miután Mózes elment, egy ideig mindenki tette a dolgát. A felnőttek nem veszekedtek, nem perlekedtek, még a gyerekek is csendesebbek voltak. Mondjuk, nekik megígértem hogy aki nem hisztizik a manna miatt, egy órát játszhat a golyópályámmal, szóval, lehet, hogy ők most ezért ilyen jók.

Még Egyiptomban csatlakoztak hozzánk emberek, akik zsidók szeretnének lenni, így most ők is itt vannak a hegy lábánál és velünk várják, hogy Mózes lejöjjön. Az egyikük elkezdte mondani valamelyik reggel a nagymamámnak, hogy milyen régen elment már, és, hogy kezd idegeskedni miatta. A nagyim megnyugtatta, hogy ne aggódjon, amit eddig Mózes ígért, azt be is tartotta.

Másnap találkoztam a barátaimmal, ők is mondták, hogy a szüleik kezdenek aggódni, hogy mi lesz, ha Mózes nem jön le a hegyről soha többé. Erre én nem tudtam válaszolni, így inkább visszakértem a golyókat és beültem Guri mellé az árnyékba, mert kimondottan meleg napunk volt.  Estére az emberek előjöttek és hallottam, amit beszéltek egymással. Az egyik néni azt mondta, hogy kérdezzük meg Áront, ő biztosan tudja, mikor jön meg a bátyja. A nagypapám azt javasolta, hogy üssék el valami hasznossal az időt, például rögtön el is takaríthatják a sok szemetet a sátraik elől, vagy tanítsák meg a gyerekeiket rendesen köszönni. Ettől nem lettek nyugodtabbak, nem is értem, miért nem, a gyerekek tényleg nem köszönnek és néhány sátor előtt meg halomban áll a szemét. Végül késő lett és elmentünk aludni. Másnap is hallottam a zúgolódást, hol van Mózes, miért nincs már itt, mikor jön, lehet, hogy meghalt, lehet, hogy eltört a lába és nem tud járni, lehet, hogy elege lett és végleg elment. Senki nem tudta, hogy mi történhetett, de abban egyetértettek, hogy már itt kellene lennie és ez így biztosan nem jó. Addig addig morgolódtak, hogy elkezdték törni a fejüket valami megoldáson. Apukám azt mondta, hogy amíg nincs itt Mózes, legyen Áron a vezetőjük. Szerintem ez nagyon jó ötlet, apukám nem csak nagyon ügyes, de okos is. A szomszédunk szerint inkább csináljunk magunknak vezetőt, mint régen Egyiptomban, nem kell, hogy élő legyen, lehet egy tárgy is. Na ebből én nem értettem semmit. Hogy lehet Mózest egy tárggyal helyettesíteni?

A felnőtteknek viszont egészen tetszett az ötlet így indultak Áronhoz, hogy megosszák vele, mire jutottak. Mire megtalálták, már annyian voltak, hogy én inkább lemaradtam, nehogy széttapossák a vadi új sarumat. Gondoltam, biztos nem hallom majd őket, ebben egész nagyot tévedtem. Addig hergelték magukat, hogy körbevették Áront és egyszerre kiabáltak neki nagyjából kétezren. Olyan hangzavar kerekedett, hogy alig értettem, miket ordítanak.

“Mózes elhagyott minket!” kiabálták kórusban. “Mózes eltűnt a hegyen!” rikácsolták csapatosan. “Mózes nincs többé! Nincs vezetőnk! Itt Halunk meg a sivatagban!” ordították tucatnyian. Rázták az öklüket, rekedtre üvöltötték magukat, mire Áron meg tudott szólalni. Beszélt nekik a csodákról, a tíz igéről, de alig hallatszott a mondandója. Az emberek követelték, hogy Áron készítsen nekik egy istent, ami látható. Gondoltam, ennek rossz vége lesz, többek között azért is jöttünk el Egyiptomból, mert a mi Istenünk nem látható, mi nem hiszünk mindenféle szobrokban. Addig, addig kiáltoztak, hogy végül Áron felemelte a kezét és annyit mondott, hogy rendben van, hozzatok ide aranyat. Gondolta, ahhoz csak jobban ragaszkodnak és nem fogják csak úgy odaadni.  Jó kérdés, hogy honnan volt aranyunk a sivatag közepén. Emlékeztek, amikor eljöttünk, Mózes utasított minket, hogy kérjük el a szomszédainktól a rabszolgamunka árát? Csodálkoztunk is, de ők odaadták az aranyukat és az ezüstjüket. A nőknek voltak fülbevalóik, láncaik, a férfiaknak is voltak ékszereik, ezeket olyan sebességgel gyűjtötték össze, hogy rossz volt nézni. Bezzeg a takarítás nem volt ilyen sürgős. Az én nagymamám nem akart ebben részt venni, így inkább visszament a sátrába, még az sem érdekelte, hogy a többiek megszólták emiatt. Azt mondta: “Rafikám, én már sok mindent láttam, tőlem azt csinálnak, amit akarnak, nekem hagyjanak békét.” Anyukám is csatlakozott hozzá, később apukám is és a nagypapám is inkább hazament. A nagynéném viszont úgy belelkesült, hogy azt is vitte, ami nem is volt az övé, szaladt, ahogy a lába bírta. Nem is gondoltam, hogy így tud szaladni. Összegyűjtötték a sok aranyat, Áronnak adták és egyszer csak ott volt egy borjú szobra, aranyból. Csillogott, villogott, a lemenő Nap csak úgy szikrázott rajta.

A nép meg egyszerre elcsendesedett és bámulta az aranyborjút. Pár percig néztek, mint borjú az új kapura, majd önfeledt ünneplésbe kezdtek. “Hurrá, itt van a mi istenünk!” kiáltották és éktelen nagy ricsajjal körbetáncolták a szobrot. Na és most kapaszkodjatok meg a nadrágotokba, ki jelent meg a látóhatár szélén?

Bizony. Mózes. A hegy lábánál állva meglátta, mi történik a tábor közepén. Gondolhatjátok, mennyire volt dühös. És csalódott. És mérges. És kétségbeesett. A kezében hozta a két kőtáblát az Örökkévaló szavaival. Amint meglátta a borjút, körülötte az ünneplő tömeggel, felemelte a táblákat és földhöz vágta.

Hatalmas robajjal tört ripityomra. A boldog ünneplés egy pillanat alatt abbamaradt. Mózes a szoborhoz ugrott és porrá zúzta azt. A népre kiáltott: “Aki az Örökkévalóval, Izrael Istenével van, gyülekezzék hozzám!”^[1] A Lévi törzs összes tagja ott termett. A többieken látszott, hogy gondolkodnak, hogy mit is kellene tenniük. Másnap Mózes visszament a hegyre, hogy könyörögjön értünk, zsidókért. Negyven napig volt fent. Az emberek ezúttal türelmesen vártak, csendben készültek a fogadására. Mózes végül lejött a Szináj hegyéről az új táblákkal, rajta az Örökkévaló szavaival.  Amint jött le, az arca úgy fénylett, hogy az emberek rá sem tudtak nézni.

Én rájöttem, hogy vannak dolgok az életben, amikre érdemes türelmesen várni. Ezt elmondtam a kicsiknek is, akik a golyópálya miatt nyúztak. Remélem, hogy megértették.

^[1] BIBLIAI TÖRTÉNET

Hittankönyv az általános iskolák III-IV. osztályainak

izraelita vallású tanulói számára

Stephaneum Könyvkiadó

Budapest, 1950