Az 1929-es kiadású Zsidó Lexikonban lapozgatva hirtelen felmerült bennem, hogy szerkesztőjéről, Ujvári Péterről nem sokat tudok. A Wikipédián mindössze rövidke életrajzot és fontosabb művei felsorolását találtam, így tovább keresgéltem, egészen addig, míg elém került Scheiber Sándor professzor terjedelmes, ám a teljesség igénye nélkül megírt dolgozata a MIOK évkönyvének 1979-80-as számából. Itt aztán volt bőven olvasnivaló, a felfedezés öröme pedig akkor teljes, ha meg tudjuk osztani másokkal.
Scheiber professzor Ujvári nem kevesebb, mint 18 munkájára – regényekre és novellákra – hivatkozik, ezekből emeli ki a zsidó folklórról szóló részeket. Bevallom, a sokszor babonának beillő szokások többször megleptek vagy éppenséggel mosolyra késztettek, de olyan is volt köztük, amely a gyerekkorba repített vissza. Felidézek belőlük néhányat.
Az úti ima – tfilát ha’derech – ismerős számomra, annál is inkább, mert a repüléstől való félelmemben felszállás előtt mindig elmondom. A szombatfogadás szertartásáról szóló rész sem lehet ismeretlen annak, aki valaha is közösségben gyakorolta a vallást, éppúgy a havdala sem. Most kiderült, hogy az utóbbit nem csak borral, hanem jófajta törkölypálinkával is végezték. Az újhold megszenteléséről szóló résznél szinte magam előtt láttam, ahogy egyes helyeken a szabad ég alatt, általában a zsinagóga udvarán imádkoznak. Egy pesti ortodox barátom mesélte, hogy amikor az udvarról nem lehetett látni a holdat, akár az utcára is kimentek.
Rendre szó esik az írásban az ünnepi szokásokról. Jom kippurkor, amikor a hívők még a papucsot is levették a zsinagógában, egyes helyeken füvet szórtak a padlóra, vagy szénát az önsanyargatás fokozásaként. Szimchát Tóra ünnepe valamikor nem múlhatott el anélkül, hogy a női karzatról cukorkákkal és dióval dobálják meg a lent imádkozó férfiakat. Az esküvő utáni szombaton ezek mellett még mézeskalácsot is hajigáltak az ifjú férjre. A purimi előadásokról is szó esik. Ezeket az én korosztályom már csak hírből ismeri, mi legfeljebb farsangi szemüveget tettünk fel a Megila olvasásakor.
Ebből az írásból tudtam meg, miért várakozik a széderasztalon Élijáhúra a pohár bor: miután nem tudták eldönteni, hogy négy vagy öt pohárral kell meginni széder este, arra jutottak, hogy az ötödiket félre kell tenni, amíg a próféta eljön. Örömünnep után egy gyásznapról: tisá be’ávi szokás volt, hogy a gyerekek szamártövist és egyéb bogáncsféleséget dobáltak az imádkozók közé. Esküvő előtt szokás volt felkeresni a szülők, nagyszülők sírját, akárcsak ros ha’saná és jom kippur előtt. Ez a szokás a mai napig dívik, még kevésbé vagy egyáltalán nem vallásos zsidók körében is. Az viszont meglepett, hogy az esküvőn valamikor sírtak, mégpedig azért, hogy a rossz szellemek ne sejtsék, hogy örömünnepet ülnek. A hét áldás azon a néhány esküvőn, amelyen részt vettem, ugyanolyan elosztás szerint hangzott el, mint ahogy itt le volt írva: az elsőt a szertartásvezető (többnyire rabbi) mondta el, a többit a meghívottak közül kiválasztott hat ember. Mint kiderült, valamikor az örömapa feladata volt kijelölni őket.
Aztán szó esik egy érdekes szokásról, amelyről még nem hallottam, nevezetesen a temetői esküvőről. Morbidnak hangzik, de megvan rá a magyarázat. Két árvát esketnek össze a közösség pénzén, s hogy éppen ilyen furcsa helyszínen, annak oka, hogy ezzel valamilyen csapás elhárítását kérik az Örökkévalótól. A jelenlegi járvány kezdetekor Bné Brákban rendeztek egy ilyen, úgynevezett fekete esküvőt – fekete chupa alatt.
Köztudott, hogy – főként keleti zsidóknál – ha valakinek rosszul megy a sora, rabbihoz fordul, hogy változtassa meg a nevét. Általában figyelembe veszik a régi és az új név betűinek számértékét. Ebből az írásból kiderül, hogy nagybetegeknél is ajánlatos a névváltoztatás, vagy a meglévőhöz még egy név hozzáadása. A halál angyala ugyanis név szerint keresi a beteget, s mivel nem találja, üres kézzel távozik. Az Örökkévaló persze mindezt végignézi, és jóságos mosollyal általában halasztást ad a betegnek.
Még egy meghatóan szép szokást emelek ki. Halálesetnél a Chevra Kadisa két perselyt küldött a gyászoló családhoz. Az elsőben annyi pénz volt, amennyi a gyásszal járó esetleges anyagi nehézségeken túllendíti a családot, a másik persely üres volt. A gyászolók megkapták a kulcsokat azzal a meghagyással, hogy nyissák majd fel a teli perselyt, vegyék ki a pénzt és használják igényeik szerint. Ami megmarad, tegyék át az üres perselybe, s ha netán semmit nem használtak fel és még adakozni is szeretnének, tegyék át a teljes összeget és zárják le a perselyeket, amelyek visszakerülnek a Chevrához a következő halálesetig. A pénzes perselyt csak néhány haláleset után nyitják ki, így nem lehet tudni, ki mennyit tett bele vagy vett ki belőle, nehogy a kevésbé tehetősek megszégyenüljenek.
Ezzel a ma már bizonyára ismeretlen, mélyen emberi hagyománnyal zárom az ismertetést. Akit érdekel a teljes írás, megtalálja a bevezetőben említett MIOK évkönyvben.
