Minden év március idusán (1.) emlékezünk a magyar szabadság egyik évfordulójára, az 1848-as forradalom kezdőnapjára. Sokadszorra olvassuk újra a Nemzeti Dalt és haladunk végig a magyar nemzet követelésein, a Tizenkét ponton.

A Tizenkét pont megszületésének előzménye, hogy a párizsi forradalom hírére Kossuth Lajos március 3-án felirati javaslatot terjesztett az országgyűlés elé. Ezt az alsótábla azonnal elfogadta, de a főrendi tábla ellenállásképp nem is tárgyalt róla. Március 9-én, miután Irányi Dániel visszatért Pozsonyból, ahol Kossuthtal tárgyalt az ellenzéki mozgalom helyzetéről, a Kör ülésén elhatározták, hogy egy országos petíciós mozgalommal próbálják meg gyorsítani az országgyűlés munkáját. Ennek hatására fogalmazta meg Irinyi József március 12-ére a Tizenkét pont első változatát, ami már jóval túlment az eredeti felirati javaslaton. Ez az első változat nem csak a később híressé vált Tizenkét pontot tartalmazta, hanem egy bevezetőt is, amely megindokolta a kiáltvány születését. Ebben arra hivatkoztak, hogy egész Európa mozgásba jött és Magyarország sem ragaszkodhat régi, elavult viszonyaihoz. Kijelentik, hogy a nemzet immár egyes eredményekkel nem elégszik már meg, az alkotmány átfogó reformját igényli. Jókai Mór a magyarok Tizenkét pontját a nép által közérthető módon alakította át. A kiáltvány negyedik pontja az alábbi:

„4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.”

A (vallási tekintetű) jogegyenlőség fontos követelése volt a magyar zsidóságnak, hiszen a tordai országgyűlés már 1568-ban törvénybe iktatta a keresztény felekezetek között egyenlőséget, jelesül János Zsigmond választott magyar király és erdélyi fejedelem elnökletével meghozott vallásügyi határozat által a világon először foglalták törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, a gyülekezetek számára pedig a szabad lelkészválasztást.

Most olvassunk bele, hogy a Tizenkét pont egyik atyja, írófejedelmünk miként viszonyult a zsidósághoz, Jókai Életemből – Igaz történetek, örök emlékek, humor, útleírás című művében így ír:

„Mi tűrés-tagadás? Én bizony gyermekkoromban antiszemita voltam, mint sok fejletlen ember. A szolgálóink telemesemondázták a fejemet azzal, hogy a zsidók a pászka ünnepükhöz keresztyén gyermekek vérét használják: s a mi házunk és az iskola között esett éppen a Baranyay-kúria, melyen zsidóknak szabad volt lakni. A sakter is ott lakott. Mindennap láttam, mikor az elvágott nyakú ludakat kihozták a kapuján a zsidó asszonyok: a képzeletem kiegészítette a többit. Szörnyű dolgok történnek odabenn!”

Majd egy hosszabb történet ismertetése után közli az olvasókkal:

„Ettől a perctől fogva lettem én filoszemitává. S nemcsak ideális frázis volt ez nálam: átment az életbe is. Ahol csak iskolába jártam, mindenütt azon törekedtem, hogy iskolatársaim a zsidó kommilitókat becsülettel traktálják. S ehhez nem kell egyéb, csak jó példaadás. A szeretetnek is van hódító ereje. A kecskeméti kollégiumban, ahol már nagy rangra emelkedtem: én voltam t. i. a jogászbálra alkotmányosan megválasztott előtáncos, a klasszisomban első eminens (ami mellékes dolog) és a műkedvelőknél első szerelmes. Ezt a nagy tekintélyemet mindenütt érvényesíteni tudtam abban az irányban, hogy a kecskeméti zsidóság kereskedelmi osztályának művelt fiataljait a mi társas köreinkben otthonossá tegyük. Azok voltak legjobb barátaink: azokkal beszélhettünk legtöbbet irodalmi dolgokról, azoktól kértük kölcsön az olvasni való könyveket; még Petőfit is azok pártolták legjobban.”

Ily előzmények után talán nem véletlen, hogy Jókai írta az előszót Dr. Bernstein Béla főrabbi, történész, bibliafordító, a zsidó történet és a magyar zsidók szabadságharcbeli története kutatójának monográfiájához, mely 1898-ban a forradalom ötvenedik évfordulójára jelent meg első kiadásban „Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz és a zsidók” címmel. Előszavában Jókai rögzíti:

„Magyarországon a Mózes hitvallás népe, a héber faj mindenkor legbuzgóbb híve volt és maradt a magyar állameszmének, a szabadságnak. A legnagyobb megpróbáltatás korszakában a 48/49-ki szabadságharcz alatt bizonyította ezt be legigazabban. A midőn a hazának minden másajkú népfajai, a melyekkel a magyar szabadságát megosztotta, a melynek fiait a jobbágyságól felszabadította, földeiken úrrá tette, – fegyverrel támadtak ellene, – ugyanakkor a héber faj vérét, vagyonát és szellemét hozta áldozatul a magyar nemzet, az alkotmányos szabadság megvédelmezésére: – az a héber faj, melyet egyedül felejtett ki a törvényhozás az alkotmányos sánczaiból, az a zsidó nép, mely egyedül nem kapott polgárjogot, egyenlőséget a haza milliói között (2.). Mégis szerette hazáját.”

A történelem tragédiája, hogy a kötetet jegyző Dr. Bernstein Béla főrabbi 76 évesen Auschwitzban halt mártírhalált. Ebből is levonható az örök történelmi tanulság, nincs fontosabb, mint hogy „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” (3.)

 

Jegyzetek:

(1.) Március idusa március 15. ünnepélyes, választékos megnevezése. Az idus az etruszk iduare (latin dividere, magyarul szétosztani, kettéosztani) szóból ered. Az idus a római naptárban minden hónapnak a közepe volt. Eredetileg a holdtöltével esett össze, később a naptárügy rendezése után a hónapok különböző hosszához képest néhányban (így március, május, július, október) a hónap 15. napjára jutott, míg a többiekben a 13-ikra. Március 15-e különös jelentőségű azóta, hogy Brutus és társai Julius Caesart ezen a napon ölték meg. Magyarul az idus szót kizárólag március 15. megnevezésére használjuk, az 1848-as forradalom e jeles napjára emlékezve.

(2.) A zsidóság egyenjogosítása a 1848/49-es forradalom és szabadságharc alatt nem tudott megvalósulni, arra a kiegyezésig várni kellett, 1867-ben iktatták törvénybe a mindössze kettő mondatos rendelkezést, miszerint:

„1.§. Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt Jogosítottaknak nyilváníttatnak.

2. §. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.”

(3.) A márciusi Tizenkét pont felvezető mondata.