„Azután vesse le ruháját öltsön más ruhát és vigye ki a hamut a táboron kívülre, tiszta helyre.” ( III.M.6/4.)

A főpap és fiai felavatását megelőző pillanatokról olvasunk. Áron, a főpap, Mózes testvére bemutatja szolgálati feladatát jelentő égőáldozatot. Azt követően bemutatja saját bűnáldozatát, majd a közösségi áldozatot és végül a békeáldozatot. Óriási feladat és óriási felelősség.

A kegyelem nagy pillanatában az égőáldozatot főpapi ornátusban mutatja be. Köntösét legfinomabb hófehér egyiptomi len anyagból készítették. Arannyal volt hímezve, mellén a misztikus Efod, vállain az Urim és Tumim. Fején a „micnefet” a papi süveg. Még keleten más népeknél ismeretlen alsónadrágot is visel, hogy ne érje szégyen szemérmét, amikor felmegy a tizenöt lépcsőn Szentek Szentje függönye elé. Bemutatja saját papi áldozatát, amit elégetnek és semmi fizikai élvezet nem származhatott belőle.

Mi lenne a az áldozatot követő logikus forgatókönyv? Az, hogy a főpap elvonul egy csendes helyre, kényelmesen megpihen egy, az őt megillető alkalmatosságon és elmerül múlton és jövőn. Ezzel szemben mi a részére kötelező előírás?…. A Tóra így rendelkezik: „Azután vesse le ruháját öltsön más ruhát és vigye a hamut a táboron kívülre, tiszta helyre.” A kérdés az, hogy nem sérti  a ruhaváltás a főpap nimbuszát. Érezzük, hogy itt valami másról és valami fontosról van szó. A főpap leveti reprezentációját jelentő díszruháját. Szimbolikusan a nép mellé áll a nép nevében. Ez a gesztus az alázaté. Az alázat az első aminek formát és keretet ad. Miután bemutatta a nagyon fontos, nagyon jellemző, csak a Főpap tisztjéhez tartozó áldozatokat, a hamut kiviszi a táboron kívüli tiszta helyre.

Mit jelent ez?

A főpap, kiemelt minősítésében eltakarítja az aznapi áldozat minden maradékát. Az oltár kész és alkalmas az új áldozatra. Az, hogy eltakarítja a bemutatott áldozat maradékát, azzal új helyzetet teremt. Lezárja a múltat és megnyit egy új, egy más lehetőséget. Helyet teremt a folyamatosan megújuló újnak,  amely a kapcsolat I-sten és népe, a zsidók között.

Mi ennek a szimbolikus gesztusnak az üzenete?

Emberek vagyunk, saját személyiséggel, lehetőséggel, sorssal. Minden nap megéljük sorsunkat, lehetőségünket, a magunk választásában és a helyzethez való reagálásban. Meghozzuk a magunk áldozatát. De amikor a napnak vége, amikor valamit már magunk mögött hagytunk, nem cipelhetjük azt tovább. Le kell zárnunk, ki kell vonulnunk tudatunkból. Lezártnak kell nyilvánítanunk minden terhelőt. Nem a büszkeség díszes köntösében, hanem az alázat egyszerű őszinteségében, el kell takarítanunk magunkból minden nativitást. Tiszta helyre kell tennünk, ami azt jelenti, hogy ezáltal megtisztulva új lappal lépünk tovább: előre! S mindezt tesszük nap mint nap istenfélelemmel a felelősségünk tudatában! A két fogalom: „Áldozat” és „közeledés” ugyanabból a szótőből fakad. Az áldozat általános értelmezése: „valaminek a feladása”, „valamiről való lemondás” vagy „valaminek a felajánlása” I-stennek. Aki „áldozatot hoz”, általános értelemben áldozati felajánlás tesz: valamit felajánl, valamit áldozatként átenged I-stennek. Az áldozat ilyen – általános – értelemben vallási kényszer. Az áldozatot hozó egyéni érdekből lemond valamiről, valami számára előnyös érdekében. A tórai értelmezésében az „áldozat” valamivel más, valamivel több!  Az Áldozat, (korbán), a „közel” jelentésű „károv” szóból ered. Ebből arra következtethetünk, hogy az áldozat nem önmegtagadásról, nem is I-sten számára történő lemondásról szól, hanem elmozdulásról, közeledésről. Ebben az „áldozat” „közeledés” kettőségben  megvalósul az egység: a személy vagy tágabb értelemben a nép I-stenhez megvalósuló közelség értelmében. A Tórát olvasva az ember előtt transzcendentális I-sten „kép” jelenik meg: a kifürkészhetetlen és elérhetetlen I-sten. Az „áldozat” „közeledés” kettőségben személyes kapcsolat valósul meg I-stennel. Megszületik a felismerés: ember valóban létrehoz egy „Én-Te” kapcsolatot I-stennel. Az „áldozat”, „”közeledés” kettősége által, a zsidó nép kapcsolata I-stennel csoportos, de egyben személyes kapcsolattá válik.