A haftára intézménye – a prófétai irodalom egy szakaszának felolvasása a Tóra-szakasz mellett – ősi, legalább 2000 éves múltra tekint vissza. A tudósok nem biztosak abban, hogy mikor, hol és miért vezették be. Egyesek szerint akkor kezdődött, amikor IV. Antiochusnak a zsidó szertartás felszámolására tett kísérlete a polgári időszámítás előtti második században kiváltotta azt a felkelést, amelyről Hanuka-kor emlékezünk meg. Akkoriban tilos volt nyilvánosan felolvasni a Tórából. Ezért a bölcsek bevezették, hogy egy olyan prófétai szakaszt kell felolvasni, amelynek témája emlékezteti az embereket a heti Tóra-szakasz tartalmára. Egy másik nézet szerint azért vezették be, hogy tiltakozzanak a szamaritánusok, majd később a szadduceusok nézetei ellen, akik tagadták a prófétai könyvek tekintélyét, kivéve Jehosua könyvét. A haftárák létezése a polgári időszámítás utáni első évszázadokban azonban egyértelműen bizonyított. A korai keresztény szövegek, amikor a zsidó vallási gyakorlatra hivatkoznak, „a törvényről és a prófétákról” beszélnek, ami arra utal, hogy a Tóra (törvény) és a haftára (próféták) kéz a kézben jártak, és együtt olvasták őket. Számos korai midrás összekapcsolja a Tórából vett verseket a haftárából vett versekkel. A párosítás tehát ősi.

Gyakran a parasa és a haftára közötti kapcsolat egyszerű és magától értetődő. Néha azonban a prófétai szakasz kiválasztása tanulságos, és elárulja, hogy a bölcsek mit értettek a parasa kulcsfontosságú üzenetén. Vegyük „Besálach” hetiszakasz esetét. A parasa középpontjában a Vörös-tenger kettéválasztásának és az izraeliták szárazföldön való átkelésének története áll. Ez a Tóra legnagyobb csodája. Nyilvánvaló a történelmi párhuzam. Jehosua könyvében jelenik meg. A Jordán folyó kettévált, lehetővé téve az izraeliták számára, hogy szárazföldön keljenek át:

וַיַּעַמְדוּ הַמַּיִם הַיֹּרְדִים מִלְמַעְלָה קָמוּ נֵד אֶחָד…: וַיַּעַמְדוּ הַכֹּהֲנִים נֹשְׂאֵי הָאָרוֹן בְּרִית ה’ בֶּחָרָבָה בְּתוֹךְ הַיַּרְדֵּן הָכֵן וְכָל יִשְׂרָאֵל עֹבְרִים בֶּחָרָבָה עַד אֲשֶׁר תַּמּוּ כָּל הַגּוֹי לַעֲבֹר אֶת הַיַּרְדֵּן:

Akkor megálltak a felülről aláfolyó vizek, álltak egyetlen fal gyanánt… S míg szilárdan ott álltak a papok, az Ö-való szövetsége ládájának vivői, szárazon a Jordán közepén, addig egész Izraél átkelt szárazon, míg teljesen át nem kelt az egész nép a Jordánon. (Jehosua 3/16-17).

Úgy tűnik, ez kellett volna, hogy legyen a legkézenfekvőbb választása a haftárának. De nem ezt választották. Ehelyett a Bölcsek Devorah énekét választották a Bírák könyvéből. Ez valami kivételesen fontosat mond nekünk: a hagyomány nem a tenger kettéválasztását ítélte a „Besálách” legfontosabb eseményének, hanem azt a dalt, amelyet az izraeliták ebből az alkalomból énekeltek: a hit és az öröm közös énekét. Ez erősen utal arra, hogy a Tóra nem az emberiség könyve I-tenről, hanem I-ten könyve az emberiségről. Ha a Tóra a mi I-tenünk könyve lenne, akkor az isteni csodára helyeződött volna a hangsúly. Ehelyett a csodára adott emberi válaszon van a hangsúly. A haftára kiválasztása tehát sokat elárul arról, hogy a bölcsek mit tartottak a parasa fő témájának. Vannak azonban olyan haftárák, amelyek annyira furcsák, hogy megérdemlik a paradoxon nevet, mivel úgy tűnik, hogy üzenetük inkább megkérdőjelezi, mintsem megerősíti a parasa üzenetét. Az egyik klasszikus példa erre a Jom Kipur reggelére szóló haftára, Jesája 58. fejezetéből, a prófétai irodalom egyik legmeghökkentőbb szakaszából:

הֲכָזֶה יִהְיֶה צוֹם אֶבְחָרֵהוּ יוֹם עַנּוֹת אָדָם נַפְשׁוֹ… הֲלָזֶה תִּקְרָא צוֹם וְיוֹם רָצוֹן לַה’: הֲלוֹא זֶה צוֹם אֶבְחָרֵהוּ פַּתֵּחַ חַרְצֻבּוֹת רֶשַׁע הַתֵּר אֲגֻדּוֹת מוֹטָה וְשַׁלַּח רְצוּצִים חָפְשִׁים וְכָל מוֹטָה תְּנַתֵּקוּ: הֲלוֹא פָרֹס לָרָעֵב לַחְמֶךָ וַעֲנִיִּים מְרוּדִים תָּבִיא בָיִת כִּי תִרְאֶה עָרֹם וְכִסִּיתוֹ וּמִבְּשָׂרְךָ לֹא תִתְעַלָּם:

Vajon ilyen legyen-e a böjt, melyet kedvelek, a nap, melyen az ember sanyargatja lelkét?… Vajon ezt nevezed-e böjtnek és kedvesség napjának az Ö-való részére? Nemde ez a böjt, melyet kedvelek: feloldani a gonoszság bilincseit, kibontani a járom köteleit és szabaddá bocsátani a szorongatottakat és hogy minden jármot széttéptek. Nemde, hogy megszeged az éhezőnek kenyeredet és bujdosó szegényeket beviszel a házba; midőn meztelent látsz, betakarod és véredtől el nem húzódsz. (Jesája 58/5-7)

Az üzenet félreérthetetlen. A köztünk és I-ten közötti, valamint a köztünk és embertársaink közötti parancsolatok elválaszthatatlanok. A böjtnek semmi haszna, ha ugyanakkor nem cselekszünk igazságosan és könyörületesen embertársainkkal szemben. Nem várhatod el I-tentől, hogy szeressen téged, ha nem cselekszel szeretetet másokkal. Ez egyértelmű. De ezt nyilvánosan olvasni Jom Kipurkor, közvetlenül azután, hogy felolvastuk a főpap szolgálatát leíró tórai részt aznap, a „nyomorgassátok magatokat” paranccsal együtt, a megdöbbenésig megrázó. Itt van a Tóra, amely azt mondja nekünk, hogy böjtöljünk, vezekeljünk és tisztuljunk meg, és itt van a próféta, aki azt mondja, hogy mindez nem fog működni, hacsak nem veszünk részt valamilyen társadalmi tevékenységben, vagy legalábbis nem viselkedünk becsületesen másokkal szemben. A Tóra és a haftára két hang, amelyek nem úgy hangzanak, mintha harmóniában szólnának. A másik szélsőséges példa a mostani, aktuális parasa haftárája. A Cav-hetiszakasz az áldozatok különböző fajtáiról szól. Aztán jön a haftára, Jirmejá szinte érthetetlen megjegyzésével:

כִּי לֹא דִבַּרְתִּי אֶת אֲבוֹתֵיכֶם וְלֹא צִוִּיתִים בְּיוֹם הוֹצִיאִי אוֹתָם מֵאֶרֶץ מִצְרָיִם עַל דִּבְרֵי עוֹלָה וָזָבַח: כִּי אִם אֶת הַדָּבָר הַזֶּה צִוִּיתִי אוֹתָם לֵאמֹר שִׁמְעוּ בְקוֹלִי וְהָיִיתִי לָכֶם לֵאלֹקים וְאַתֶּם תִּהְיוּ לִי לְעָם וַהֲלַכְתֶּם בְּכָל הַדֶּרֶךְ אֲשֶׁר אֲצַוֶּה אֶתְכֶם לְמַעַן יִיטַב לָכֶם:

Mert nem beszéltem őseitekkel és nem parancsoltam nekik, a midőn kivezettem őket Egyiptom országából, égőáldozat és vágóáldozat dolgában; hanem ezt a dolgot parancsoltam nekik, mondván: hallgassatok szavamra, és leszek nektek I-tenül s ti lesztek nekem népül és járjatok mind az úton, melyet majd parancsolok nektek, azért, hogy jó dolgotok legyen. (Jirmejá 7/22-23)

Ez arra utal, hogy az áldozatok nem voltak részei I-ten eredeti szándékának az izraeliták számára. Úgy tűnik, mintha a parasa lényegét tagadná. Mit jelent ez? A legegyszerűbb értelmezés szerint azt jelenti, hogy „nem csak az égőáldozatokra és áldozatokra vonatkozó parancsokat adtam nekik”. Parancsoltam, de nem ezek jelentették a törvény egészét, sőt még csak nem is az elsődleges célját. A másik értelmezés Maimonidész híres ellentmondásos nézete, miszerint az áldozatok nem olyanok voltak, amelyeket I-ten egy ideális világban akart volna. Amit Ő akart, az az (אבודה) „avodah” – szolgálat volt: azt akarta, hogy az izraeliták imádják Őt. De ők, akik az ókori világ vallási gyakorlataihoz voltak szokva, még nem tudták elképzelni az (עבודה שבלב) – t „avodah sebalev” – et, a „szív szolgálatát”, vagyis az imádságot. Hozzászoktak ahhoz, ahogyan Egyiptomban (és akkoriban gyakorlatilag mindenhol máshol is) a dolgokat csinálták, ahol az istentisztelet áldozatot jelentett. Ebben az olvasatban Jirmejá úgy értette, hogy az isteni szemszögből nézve az áldozatok (בדיעבד) „bedi’avad”, nem pedig (לכתחילה) „lechatchilá” voltak, egy utólagos engedmény, nem pedig valami, amit eleve kívántak.

Egy harmadik értelmezés szerint az egész eseménysorozat a 2Mózes 25-től a 3Mózes 25-ig az Aranyborjú epizódjára adott válasz volt. A nép szenvedélyesen igényelte, hogy I-ten közel legyen, ne távol, a táborban, ne a hegy tetején, mindenki számára elérhető, ne csak Mózes számára, és mindennap, ne csak a csodák ritka pillanataiban.

Ezt képviselte a sátor, annak szolgálata és áldozatai. Ez volt az otthona a (שכינה) – nak „Sehiná” – nak, az isteni jelenlétnek, ugyanabból a gyökből, mint a (שָׁכֵן) „sáhén”, „szomszéd”. Minden áldozat – héberül (קורבן) „korban”, ami azt jelenti, „amit közel hoznak” – a közeledés aktusa volt. Így a sátorban I-ten közel került a néphez, és az áldozatok bemutatásával a nép közel került I-tenhez. Nem ez volt I-ten eredeti terve. Amint az itt olvasható Jirmejá könyvéből és a 2Mózes 19/24-ben szereplő szövetségi szertartásból kiderül, a szándék az volt, hogy I-ten legyen a nép uralkodója és törvényhozója. Ő lenne a királyuk, nem pedig a szomszédjuk. Távol lenne, nem pedig közel (lásd 2Mózes 33/3). A nép az Ő törvényeinek engedelmeskedne; nem hoznának Neki rendszeresen áldozatokat. I-tennek nincs szüksége áldozatokra. De I-ten reagált a nép kívánságára, hasonlóan ahogyan akkor is, amikor azt mondták, hogy nem tudják tovább hallani az Ő mindent elsöprő hangját a Szináj-hegyen:

וַיִּשְׁמַע ה’ אֶת קוֹל דִּבְרֵיכֶם בְּדַבֶּרְכֶם אֵלָי וַיֹּאמֶר ה’ אֵלַי שָׁמַעְתִּי אֶת קוֹל דִּבְרֵי הָעָם הַזֶּה אֲשֶׁר דִּבְּרוּ אֵלֶיךָ הֵיטִיבוּ כָּל אֲשֶׁר דִּבֵּרוּ:

És az Ö-való hallotta szavaitok hangját, midőn szóltatok hozzám; és az Ö-való mondta nekem; Hallottam a nép szavainak hangját, amellyel szóltak hozzád; jól mondták mindazt, amit szóltak. (5Mózes 5/25).

Ami az embereket közel hozza I-tenhez, annak az emberekhez van köze, nem I-tenhez. Ezért nem az áldozatok voltak I-ten eredeti szándéka, hanem az izraeliták szellemi-lelki szükséglete: az isteni közelség iránti igény rendszeres és kiszámítható időpontokban. Ami összeköti ezt a két haftárát, az a judaizmus erkölcsi dimenziójának hangsúlyozása. Ahogy Jirmejá a haftára záró versében fogalmaz:

אֲנִי ה’ עֹשֶׂה חֶסֶד מִשְׁפָּט וּצְדָקָה בָּאָרֶץ כִּי בְאֵלֶּה חָפַצְתִּי נְאֻם ה’:

…Én, az Ö-való, szeretetet, jogot és igazságot művelek a földön, mert ezekben van kedvem, úgymond az Ö-való. (Jirmejá 9/23).

Ez világos. Ami valóban váratlan, az az, hogy a bölcsek a Tóra szakaszait és a prófétai irodalom olyannyira különböző részeit illesztették egymáshoz, hogy azok úgy hangzanak, mintha különböző univerzumokból származnának, különböző gravitációs törvényekkel. Ez a judaizmus nagysága. Ez egy sokszólamú kórusszimfónia. Folyamatos vita a különböző nézőpontok között. Részletes törvények nélkül, áldozatok nélkül. Áldozatok nélkül a bibliai korban nincs I-ten közelébe kerülés. De ha csak áldozatok vannak prófétai hang nélkül, akkor az emberek szolgálhatják I-tent, miközben embertársaikat bántalmazzák. Igazságosnak gondolhatják magukat, miközben valójában csak önigazultak. A papi hang, amelyet a Jom Kipur és a Cav tórai olvasmányaiban hallunk, elmondja, mit és hogyan. A prófétai hang azt mondja, hogy miért. Olyanok, mint az agy bal és jobb féltekéje; vagy mint a sztereó hallás, vagy a 3D-s látás. Ez a judaizmus összetettsége és gazdagsága, és ez folytatódott a bibliai korszak utáni korszakban a halacha és az Aggáda különböző hangjaiban. Ha a papi és a prófétai hangokat összevetjük, akkor láthatjuk, hogy a rituálé etikai képzés. A szent cselekmények ismételt végzése újra konfigurálja az agyat, újra alkotja a személyiséget, átformálja érzékenységünket. A bölcsek szerint a parancsolatokat azért adták, hogy finomítsák az embereket. (1.) A külső cselekedet befolyásolja a belső érzéseket. „A szív követi a tettet”, ahogy a Sefer ha-Chinnuch fogalmaz. (2.) Elmondhatjuk, hogy ez a Tóra és a Haftára, a papi és a prófétai hangok közötti fúga a judaizmus egyik nagy dicsősége. Egyszerre halljuk, hogyan és miért kell cselekedni. A hogyan nélkül a cselekvés béna, a miért nélkül a viselkedés vak. A papi részletesség és a prófétai látásmód kombinálásával spirituális nagyságot kapunk.

Jegyzetek

(1.) Tanhuma, Shemini, 12.

(2.) Sefer ha-Chinnuch, Bo, Mitzvah 16.