Hol volt, hol nem volt, a dicsőséges Hasmoneus királyok idejében volt egyszer egy főpap, akit Iszakárnak hívtak. Kfar Bárkájból származott, sokszor így is emlegették: a kfar bárkáji ember. Nagy volt az ő tisztsége, a király után a főpap volt a második legfontosabb ember az egész országban. Nem is lehetett akárkiből Kohen Gádol, Mózes testvérének, Áronnak a leszármazottaiból lehetett csak a papok. Felkenték őket, ahogy annak idején Mózes felkente Áront, szent olajjal. Ők feletek mindenért, ami a Szentélyben történt, ők felügyelték az Oltárt, áldoztak az Örökkévalónak, mindenből, amit a nép hozott. Sok feladata volt Iszakárnak is, felöltötte reggelente a csodás ruháját, sorrendben, ahogy kellett, meil, efód, hósen, cic, köpeny, kötény, mellvért, pánt, álmából felriasztva is tudta. Felvette a főpapi díszeit, rögtön megcsillant rajtuk a reggeli napfény.
Amikor még állt a Szentély, a zsidók oda vitték a termésük egy részét és az áldozáshoz valót is. Vittek gabonát, lisztáldozathoz, bárányt, kecskét, tulkot, galambot a vétek, bűn, béke és hálaáldozatokhoz. A zsidók odahozták, a papok egy részét elégették, más részeit viszont feldarabolták, megsütötték és megették.
“És vegyen le abból markával, az ételáldozat lánglisztjéből, meg olajából és minden tömjént, ami az ételáldozaton van és füstölögtesse el az oltáron kellemes illatul; illatrésze az az Örökkévalónak.” (Vájikrá, 6:8)
Iszakár viszont, valjuk meg, eléggé háklis egy ember hírében állott. Amikor áldoznia kellett, mielőtt az Oltárhoz lépett volna, gyorsan felhúzott a kezeire egy egy selyemkesztyűt, hogy ne piszkolja össze a bőrét. Nézett is rá furcsán mindenki, aki látta. Iszakár nem zavartatta magát, márpedig az ő keze ne legyen kormos, füstös, lisztes, hamus.
Történt egyszer, hogy a király és a királyné vacsorához készülődtek. Leültek a hatalmas asztalhoz, ami csak úgy roskadozott a sok ételtől, volt ott minden, amit csak ember kívánhat. Sült húsokkal megrakott tálak, virág formára sütött kenyerek, szőlő, datolya, füge, fűszerek, olajok, minden, ami az országban termett. A király egyszer csak a feleségéhez fordult és megkérdezte tőle, hogy szerinte vajon, melyik állat húsa a jobb, a kecskéjé, vagy a bárányé. A királynő azonnal rávágta, hogy a bárányé, bizony. Csodálkozott a király, “hogy mondhatsz ilyen butaságot, asszony” kérdezte a királynétól, “dehogy a bárány, a kecske húsa előbbre való, a jó érett kecskehús, hosszan pácolva, az az igazi!” A vacsora alatt csendben ettek, nem is szóltak egymáshoz. Hogy ne legyen köztük vita, elhívták a Kohen Gádolt, hogy megkérdezzék tőle, melyik állat húsa a jobb, a bárányé, vagy a kecskéjé. Azért pont őt hívta el a bölcs király, mert a főpap biztosan tudja, hogy melyik állat húsa jobb, melyik az előbbre való. Megkérdezte hát Iszakárt. A főpap habozás nélkül rávágta, hogy bizony, a bárány sokkal előbbre való, mint a kecske, hiszen bárányt naponta áldoznak, míg kecskét nem. Miközben válaszolt, a kezeit a levegőbe emelte, még a szemeit is forgatta kicsit, hogy micsoda butaságot kérdeznek tőle. A király elfogadta a választ, de közben fortyogott a dühtől. Szikráztak a szemei a sértődöttségtől. Borzongott a tarkója a méltánytalanságtól, ami őt érte. Hogy meri előttem lengetni a kezeit, gondolta. Odahívta az őröket és kiadta a parancsot, csapjátok le a főpap jobb kezét! Iszakár megijedt, mi lesz vele a jobb keze nélkül, kérte az őröket, csapják inkább le a balt! A király megneszelte, hogy nem tartják be a parancsát, így esett, hogy Iszakár, a kfár bárkáji ember mindkét kezét lecsapták. Nemcsak a királlyal volt tiszteletlen, de még butaságot is beszélt, hiszen a bárány és a kecske egyenrangú az Örökkévaló szemében. Így Iszakár, a főpap, aki nem tisztelte sem az Örökkévalót, sem a Szentély beli munkáját annyira, hogy bepiszkolja a kezeit, végül állás és kezek nélkül maradt.[1]
[1] https://www.sefaria.org/Keritot.28b.6?ven=William_Davidson_Edition_-_English&vhe=Wikisource_Talmud_Bavli&lang=bi
Forrás: Talmud, Keritot, 28b
