A 80-as évek elején mindenki ugyanazt a játékot akarta az Amerikai Egyesült Államokban: egy káposztafej-babát. A divatőrület nem állt meg az óceán partjainál, nem sokkal később a magyar kislányok is kerekarcú, fonalhajú rongybabát szorongattak. A történet mögött egy német származású zsidó férfi áll, aki Sanghajt tartja igazi hazájának.

 

A babák

1983 telén jelentek meg az amerikai játékboltokban az úgynevezett Cabbage Patch Doll-ok, azaz a káposztafej-babák. Ezek a bájos, de egyszerű külsejű babák mind egyediek voltak, mindegyik másképp nézett ki, és a szlogen szerint nem megvásárolni kellett őket, hanem örökbefogadni. Megszerzésükkor az új tulajdonos még anyakönyvi kivonatot is kapott a babához, egy év elteltével pedig postán érkezett egy születésnapi köszöntő és egy adoptációs levél. Az újszerű baba és története mindenkit levett a lábáról, akkoriban felnőtteket is lehetett látni káposztababával sétálni. És hogy miért ez a neve? Mert az amerikai folklór szerint nem a gólya hozza a gyerekeket, hanem a káposztaföldön nőnek ki a káposztafejek közepében. A babák tömeggyártása mögött Bert Reiner tervezőmérnök állt, akinek élete annyira kalandos volt, hogy könyv is született belőle.

Németországból Kínába

A Reiner család a németországi Drezdából származott. A nagypapának volt egy Kaufhaus Reiner nevű, kisebb áruháza, fia, Horst is itt kezdett dolgozni, majd gyógyszerek és az illatszeriparban használt vegyi anyagok import-exportjával foglalkozott. Egy álarcosbálon megismerkedett Trudyval, összeházasodtak, és 1937-ben megszületett fiúk, Bert. Az apa legjobb barátjáról, Norbert Strierről akarta elnevezni fiát, de Trudy tiltakozott, mivel ez nem fért össze a zsidó hagyományokkal. Horst azonban keresztülvitte az akaratát, így lett a kisfiú neve Bert, a Norbertből. A következő évben, 1938-telén a zsidóüldözés új szintre lépett. A zsidó tulajdonban lévő üzleteket, lakóházakat és zsinagógákat megrongálták és megsemmisítették. Horst barátja, Norbert Strier azt javasolta, hogy mindannyian utazzanak Sanghajba, oda ugyanis nem kellett vízum. A Reiner család végül összepakolt és elindult, az apa pedig minden pénzét barátjára bízta, hogy fektesse be számukra. A család vásárolt egy negyven méteres fakonténert, amelybe minden ingóságukat bepakolták. Más zsidókhoz hasonlóan, a Reinerék is fejenként csak 10 márkával hagyhatták el Németországot. Trudy, az anya a család összes ékszerét a csomagolónak adta, hogy rejtse el a bútorokban. Bár nem tudta, hogy megbízhat-e a férfiban, de ez volt az egyetlen lehetősége, hogy megpróbálja megmenteni a vagyonukat.

Új élet

Amikor megérkeztek Sanghajba, a város legszebb környékén, a francia negyedben béreltek házat. Minden jó alakult, de Horst, az apa gerincvelő-agyhártyagyulladást kapott, és úgy tűnt, felesége hamarosan egyedül marad kisfiával az idegen országban, melynek nyelvét sem ismerte. Az asszony felkereste Strier Norbertet, hogy a rábízott pénz felől érdeklődjön, de kiderült, abból már semmi nincs meg. Ráadásul a bútorokba rejtett ékszerek sem kerültek elő. Horst végül szerencsésen felgyógyult a betegségéből. Közben kényelmes házukat el kellett hagyniuk és egy új törvénynek megfelelően a sanghaji gettóba kellett költözniük, de még mindig sikerült viszonylag jó körülmények között maradniuk, bár már a város legszegényebb, legkoszosabb részén éltek.

Horst a Sanghajba vezető hajóúton megismerkedett két német üzletemberrel, akikkel később megalapította a Fleischmann Impex Company nevű import-exportcéget. Pearl Harbour bombázása azonban tönkretette a térségben a kereskedelmet. Horst Reiner ezután azzal foglalkozott, hogy pénzt és élelmet szerezzen a zsidó szervezeteknek, akik ingyenkonyhákat működtettek a városban, és akiktől nagyon sok ember élete függött. Felesége az egyik ilyen intézményben főzött rendszeresen szerencsétlenebb sorsú honfitársainak. Bert eközben elkezdte az iskolát, a Shanghai Jewish Youth Association School-ba iratták, amelyet Kadoorie Iskolának is neveztek szefárd zsidó jótevője, Sir Horace Kadoorie után.

Még újabb fejezet kezdődik

Bert úgy emlékszik vissza, hogy jó életük volt a háború után. A család egy szép, tizennégy emeletes apartmanházba költözött, vissza a francia negyedbe, Horst pedig sikeresen folytatta import-exporttevékenységét. De a jó élet nem tartott sokáig, 1949. október 1-jén a kommunisták átvették az ország vezetését, a szülők pedig úgy döntöttek, el kell hagyni az országot, és vízumot kértek az Amerikai Egyesült Államokba, amelyet meg is kaptak. 19 napot töltöttek egy hajón, kellemetlen körülmények között, mire megérkeztek San Franciscóba, ahol három hétig tartózkodtak. Aztán vonattal New Yorkba mentek. Az első három hónapban Manhattanben éltek, majd Queensbe költöztek. Bert nagyon rosszul érezte itt magát, egész életét Kínában töltötte, ott voltak a barátai is, itt minden fura volt neki, és őt is furcsának találták. De az iskolát élvezte: addig is jó oktatásban részesült, itt pedig már egy műszaki technikumban tanulhatott. Az édesanya élvezte az amerikai életet, könnyen beilleszkedett, bár kezdetben nem beszélt angolul. Az apa tőzsdeügynökként próbált boldogulni, de nem sokkal később, 50 évesen elhunyt. A Brooklyn Tech elvégzése után Bert a New York állambeli Troyban lévő Rensselaer Polytechnic Institute főiskolájára ment, ahol megismerkedett feleségével, Sandyvel. Pályafutását a Sikorsky Aircraftnál kezdte, majd áttért a játékiparba, így történt, hogy az ő nevéhez kötődik a káposztababák tömeggyártása is. 1988 márciusa óta saját cégének, a Reiner Associatesnek az elnöke.

Szembesülés a borzalmakkal

Bert emlékszik, hogy a New York-i Aufbau című újságon keresztül értesült a holokauszt borzalmairól: „Az emberek folyamatosan az újságot olvasták, hogy megtudják, ki élte túl, és ki nem. A háború alatt fogalmunk sem volt arról, hogy mi folyik Európába” – írta könyvében. Trudy, az anya egy hatgyermekes családból származott. Volt egy testvére, aki elhunyt, de halála nem függött össze a holokauszttal. Egy másik testvér a családjával szintén az Egyesült Államokba költözött, egy másik nővére cionista volt, ő Izraelbe ment. Trudy apja és legfiatalabb nővére Németországban maradt, és végül egy ausztriai koncentrációs táborban haltak meg. Horst anyja, nővére és sógora Drezdában maradt, és túlélték a háborút. Horst édesanyja evangélikus vallású volt, de áttért a judaizmusra, majd a háború kitörésekor visszatért a keresztény hitre, és így túlélte azt. Horst apja viszont zsidó volt, és először a sachsenhauseni, majd a theresienstadti koncentrációs táborba küldték. Túlélte a háborút, és az Egyesült Államokba került, ahol hamarosan meghalt. Bert úgy emlékszik, a családban nem igazán beszélgettek az európai történésekről, többször került szóba Sanghaj, mint Németország.

„Apám szinte szégyellte, hogy német. Németország kulturálisan és technológiailag valószínűleg a világ legfejlettebb országa volt. Az emberek szerte a világon mindenkinél jobban tisztelték a németeket. És mégis ők [a németek] úgy bántak velünk [a zsidókkal], ahogyan tették.” – írta Bert.

Értékes emlékek

Bert évtizedeken keresztül nem beszélt sokat Sanghajról és az ottani tapasztalatairól, „részben azért, mert nem hittem, hogy az embereket annyira érdekli. Sokan azt sem tudták, hol van Sanghaj.” De egyszer csak rájött, hogy élete maga a történelem, érdemes lenne megosztania. Történetét megírta egy könyvben, Utazásom Sanghajtól Las Vegasig címmel. Holokauszttúlélőnek tartja magát, de azt mondja, tapasztalatai semmiképpen sem hasonlíthatók az Európában maradt emberekéhez. Szerinte, ha apjának nem lett volna „bátorsága és előrelátása ahhoz, hogy elhagyja Németországot – ami nagyon nehéz lehetett”, akkor valószínűleg nem élték volna túl. Bert családja történetében még egy fontos üzenetet lát. Két évvel azután, hogy édesapja felgyógyult az agyhártyagyulladásból Sanghajban, egyik este kialudtak a lámpák a lakásukban, és villanyszerelőt kellett hívniuk. Mikor a szakember szétszerelte a lámpát, hiánytalanul előkerültek a családi ékszerek, melyet a német rakodó rejtett el nekik még Drezdában, és amiről azt hitték, eltűnt.

„A fickó az életét kockáztatta azzal, hogy megtette ezt értünk, tehát jó német volt. Amikor szembesülünk a holokauszt és a második világháború történetével, fontos emlékeznünk arra, hogy számos sikeres megmenekülés volt ilyen emberek jósága miatt” – fogalmaz Bert, akinek otthonában kiemelt helyen ül egy káposztababa. Azt mondja, ez emlékezteti őt arra, hogy mindenki másmilyen, és nincs szabvány az emberi életekhez.