HUSZONNÉGYEZER-HATVANNYOLC
Ennyi azoknak a száma, akik fegyveres alakulatok (az Izrael Állam megalapítása előtti földalatti mozgalmak, az államalapítás utáni katonaság, rendőrség, börtönhatóságok stb.) tagjaként, szolgálatuk teljesítése közben estek el, vagy civilként terrorcselekmények áldozatai lettek.
Mióta tart ez a számlálás? A terror első áldozataként Ávrahám Slomo Zalman Coref rabbit tartják számon, akit 1851-ben gyilkoltak meg a zsidó jisuv érdekében végzett munkája miatt. Az első cionista zsidóként pedig, aki az akkori Palesztina földjén harcban esett el, Aharon Herslert említik, akit 1873. január elsején lőttek agyon. Hersler a Falak Őrzői nevű, vallásos magyar zsidók által alapított kolel (nős férfiak számára létesített jesíva) tanulója volt, és a jeruzsálemi óváros közelében, a Miskenot Saananim nevű lakótelepen élt. Abban az évben sok eső esett, ezért a zsidóknak nem volt rá szükségük, hogy a közeli Siloach arab faluból vásároljanak vizet. Az arab szomszédok közül ezért többen bandákba verődtek, és lopással, rablással próbálták kompenzálni a bevételkiesést. Hersler, mikor betörtek a házába, harcba szállt a betolakodókkal, és sikerült kivernie őket otthonából. Ekkor azonban – attól tartva, hogy feljelentést tesz ellenük – a rablók több lövéssel halálosan megsebesítették.
Amint ez a két név fennmaradt, a többi nevet sem hagyták feledésbe merülni.
Nem egyszer szembesült Izrael azzal a rágalommal, hogy megszépíti a statisztikát a háborús veszteségeket illetően. Aki élt ott, tudja, hogy ez elképzelhetetlen, hiszen a gyásznak ennyire nyílt, spontán előtörő, közös formáját más országokban ritkán, vagy talán egyáltalán nem lehet látni. Számos felvétel őrzi a szívszaggató látványt, mikor szülők zokogva mondanak kaddist katonafiúk temetésén, mikor egy-egy terrortámadás után diákok siratják az utcán társaikat egymásba kapaszkodva, emlékmécseseket gyújtva a merénylet színhelyén.
Van egy héber szó, amelynek nincs magyar megfelelője; azokra a szülőkre mondják, akik elvesztették gyermeküket. Eliézer Grosz szótára is inkább csak körülírja: „schol: elhalt gyermek szüleinek állapota”. Az 1948-ban alapított Yad La’Banim (A fiak emlékére) nevű önkéntes szervezet az elesett katonák emlékének megőrzése mellett a szülők gondozásával is foglalkozik. Az alapítvány létrehozását dr. Mirjám Sapira kezdeményezte a sajtónak küldött nyílt levélben. Dr. Sapira, akinek a fia a függetlenségi háborúban halt hősi halált, a hasonló sorsú anyákat az elesett katonák emlékének megörökítésére, valamint a háborúban szülők nélkül maradt gyerekek árvaházának létrehozására szólította fel, egyben kölcsönös támogatást javasolt a szülőknek. A nagy visszhangot kiváltott kezdeményezés nemcsak a gyermekeiket vesztett apák és anyák, de a Védelmi Minisztérium és a helyi önkormányzatok körében is támogatásra talált. Ma a szervezet zsidó, drúz, cserkesz és beduin szülőket és testvéreket fog össze, központja Tel-Avivban van. Izrael-szerte 70 településen tartanak fenn irodákat; sokszor egy könyvtárban vagy művelődési központban kapnak helyet.
A háborúk és a terror egyik következménye, hogy rendkívül gondosan figyelnek az óvodákban, iskolákban a gyerekek lelkiállapotára. Egy-egy ma is előforduló rakétatámadás vagy merénylet után az óvónők és a tanítók-tanárok mellett pszichológusok is foglalkoznak a gyerekekkel, ha szükséges, egyénileg is. A mai okostelefonos világban szinte esélye sincs a szülőknek-nevelőknek, hogy fokozatosan meséljék el a gyerekeknek a történteket, ezért gyorsan kell cselekedni, mielőtt súlyosabb lelki problémák alakulnának ki. Ezen a szomorú napon csak remélni lehet, hogy eljön az idő, amikor majd szükségtelenné válik minden aggodalmaskodás, és Izrael gyermekei félelmek és szorongások nélkül válhatnak majd gondtalan felnőttekké…
