A múlt héten a ZSIMAgazin és maga a ZSIMA honlap is a május 4-ére eső Yom HaZikaront (hősi halált halt izraeli katonák és a palesztin terror civil áldozatainak emléknapja), valamint a május 5-i Yom Ha’atzmautot, Izrael állam függetlenségi napját helyezte a fókuszba. Ennek megfelelően egy héttel később emlékezem meg Golda Meirről, Izrael államának első női miniszterelnökéről, aki 1898. május 3. napján, Kijevben látta meg a napvilágot.
Golda Meir a harmadik női miniszterelnöke volt a világnak. (Az első női miniszterelnök Ukrajna első miniszterelnöke, Jevhenyija Bos (1917–1918) volt.) Golda Meirt az utókor az izraeli politika vasladyjeként is emlegeti, pedig Meir a „vaslady” kifejezés névadója, a brit konzervatív kormányfő, Margaret Thatcher miniszterelnöksége előtt töltötte be a pozíciót. Golda Meir 1969-től 1974-ig irányította kormányfőként a Zsidó Államot, míg Margaret Thatcher 1979-től 1990-ig állt a brit kormány élén. (A legenda szerint Thatchernek egy szovjet újságíró adta a „Vaslady” nevet, a kormányfő keményvonalas, kérlelhetetlen Szovjetunió-ellenes retorikája miatt, később a politikai közbeszéd a határozott női politikusokra előszeretettel aggatta a fenti jelzőt.)
De térjünk vissza mai hősünkhöz, Golda Meirhez, akiről David Ben-Gurion, a Zsidó Állam első miniszterelnöke úgy jellemzett:
„Golda az egyetlen igazi férfi a kormányomban.”
Golda Mabovics családnéven született Kijevben. Korai emlékei szerint apja gyakran deszkázta be az ajtót, hogy megvédje családját a pogromoktól, melyek sokszor sújtották a zsidókat az Orosz Birodalomban. Két életben maradt testvérével együtt mindig éhesek voltak és fáztak, másik öt testvére még gyermekkorában meghalt. 1903-ban apja kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, és 1906-ban a család otthon maradt része is követte. Wisconsin államban, Milwaukee-ban telepedtek le. Milwaukee-ban Golda apja ácsként dolgozott, anyja pedig egy fűszerüzletet vezetett. Milwaukee-ban Meir az egyik zsidó ifjúsági mozgalom, a Habonim tagja lett. Az összejöveteleken gyakran vett részt, és nemsokára a mozgalom egyik meghatározó személyisége lett. Ilyen találkozókra gyakran hívtak meg palesztinai zsidó vendégeket is, akik beszámoltak az ottani zsidóság küzdelmeiről. Golda tanulmányait ekkor már a Wisconsin-Milwaukee Egyetemen folytatta. 1915-ben formálisan is csatlakozott a cionista szervezethez. Golda és korábban megismert szerelme, Morris Myerson 1917-ben esküdött egymásnak örök hűséget, és nemsokára elhatározták, hogy az akkor brit mandátum alatt levő Palesztinában fognak letelepedni. A fiatal pár és Meir nővére, Séná 1921-ben érkezett Palesztinába.
Az akkori Palesztinában egy kibucban telepedtek le, ahol Golda csakhamar a kibuc vezető személyisége lett, így a kibuc megválasztotta őt a Hisztadrút Munkásszövetség képviselőjének. 1924-ben férje belefáradt az ottani életbe, és elhagyták a kibucot. Ekkor Tel-Avivba mentek, majd Jeruzsálemben telepedtek le, ahol két gyermekük született, Menáhém és Száráh. 1928-ban Goldát a Hisztadrút titkárává választották. Ez azt követelte tőle, hogy Tel-Avivba menjen, míg családja Jeruzsálemben maradt. Külön költöztek ugyan, de sohasem váltak el. Morris 1951-ben halt meg.
Golda egyre inkább a Hisztadrút befolyásos embere lett, amely közben valóságos zsidó árnyékkormánnyá nőtte ki magát. 1946-ban a britek leverték a palesztinai cionista mozgalmat, és sok vezetőjét letartóztatták. Golda azonban elkerülte a letartóztatást, és a mozgalom tulajdonképpeni vezetője lett. Ügyes politikával egyensúlyozott a brit közigazgatás és az egyre terebélyesedő földalatti cionista mozgalom között, miközben mindkettővel tárgyalt és tartotta a kapcsolatot.
1948. május 14-én Golda Meir egyike volt annak a tizenkét politikusnak, akik kézjegyükkel elláthatták Izrael Állam függetlenségi nyilatkozatát. Erre később így emlékezett:
„Miután aláírtam, sírtam. Amikor iskolás gyerekként az amerikai történelmet tanultam, azokról is olvastam, akik aláírták az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát. Olyan hihetetlen volt, hogy azok valódi emberek voltak, és az valóban megtörtént. És akkor én is ott ültem, és aláírtam a függetlenségi nyilatkozatot.”
1949-től 1956-ig Izrael munkaügyi minisztere volt, majd 1956-tól David Ben-Gurion kormányának külügyminisztere. 1965-ben betegségére és kimerültségére hivatkozva lemondott, és visszatért az egyszerű polgári életbe. Az izraeli politika azonban nem sokáig tudta őt nélkülözni, és az Izraeli Munkapárt főtitkára lett. 1968-ban, nyolc hónappal később azonban nyugdíjba vonult. Ám 1969. február 25-én, Levi Eskol miniszterelnök hirtelen halála után pártja őt választotta meg miniszterelnökké. Amikor miniszterelnök lett, Izrael az 1967-es hatnapos háborúban aratott győzelem eufóriájában élt. Ezért nem látta értelmét, hogy a palesztinokkal érdemben tárgyaljon a megszállt területekről. Sokat idézett mondása szerint
„A béke akkor jön el, ha majd az arabok jobban szeretik gyermekeiket annál, ahogy minket utálnak.”
Kormányzását mindazonáltal a koalíción belüli harcok és nézeteltérések kísérték végig, melyeket biztos kézzel igyekezett mederben tartani. 1973-ban, kormányzása legvégén tört ki a jom kippuri háború, melyből Izrael újra győztesen került ki. 1974. április 11-én lemondott a kormányfői tisztségről. Utódja Jichak Rabin lett. E nem mindennapi, bölcs és erős politikus 80 évesen hunyt el Jeruzsálemben. A Herzl-hegyen temették el. Aki jobban szeretné őt megismerni, ajánlom a forrásként megjelölt könyvet, melyet antikváriumokban még el lehet csípni, talán egyszer egy új kiadást is megér.
