Egy könyv vásárlása kapcsán kerültem kapcsolatba Barna Gábor professzorral, a SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék professzor emeritusával. Megkérdezte, miért vásároltam meg egy könyvet, amelyet tanszékük adott ki, és amely Bálint Sándor professzorral kapcsolatos, s akinek boldoggá avatásáról szó van.
Elmondtam a Professzor Úrnak, hogy Bálint Sándor, a „legszögedibb szögedi”, édesapám jó barátja volt, így később a család barátja is természetesen. A két család összejárt, így én is, aki 1937-ben születtem, megismertem Sára nénit, Sándor bácsi feleségét és fiát, Pétört is, ahogy Sándor bácsi hívta. A másik szál, ami Sándor bácsihoz kötött, a férjem, aki a legsötétebb 50-es években volt Sándor bácsi szeretett tanítványa, és aki három éven át segíthetett neki kutatásaiban. Sándor bácsi nagyon örült, hogy összeházasodtunk − s bár eljöttünk Szegedről −, amikor hazamentünk, mindig meglátogattuk, kapcsolatban maradtunk. Elmondtam azt is, hogy Bálint Sándor kitartott mellettünk a holokauszt ideje alatt is, amikor az ún. barátok lemondtak rólunk. Amikor mindenünket elvették, Édesanyám kérésére magához vett egy gyönyörű karperecet, ami a Nagymamámé volt – s ma már tudjuk, hogy egyetlen tárgyi emlékünk maradt tőle. A gettóból Ausztriába kerültünk, onnan Theresienstadtba, s elmondhatjuk, hogy akik a családból együtt voltunk, életben maradtunk. Nem maradt életben Nagyapám két fia, egyiküket Mauthausenban agyonlőtték, másikuk Dachauban éhen halt. 1945. június 8-án, sötét este érkeztünk haza. Nagyapám lakásába mehettünk, a Kígyó utca 1-be, ahol három, a holokausztot túlélt fiatalember lakott, akik érkezésünkkor átmentek a másik lakásba, amely eredetileg az egyik fiúé volt. Másnap reggel 9 órakor csengettek Nagyapám lakásán. Az ajtó előtt ott állt Sándor bácsi a karpereccel. Ez volt az egyetlen dolog, amit visszakaptunk.
A karperec természetesen megvan, nagymamáról leányára, unokára, majd dédunokára száll, jelképe az EMBER-nek, aki becsületes, tisztességes, mindig egyenes, humánus volt, vállalta az életveszélyt – mert aki akkoriban ilymódon segített, életveszélyben volt – és tetteivel, magatartásával mindenki példája lehet. Tőle − könyvein és nekünk írt levelein kívül − egyetlen tárgyi emlékünk maradt, egy a háborúban megrongyolódott érettségi tabló, a Kegyesrendi Városi Főgimnázium 1921–22-ben végzett tanulóiról, amelyen rajta van Bálint Sándor és a háborúban Mauthausenben agyonlőtt nagybátyám, Bloch János. A tabló egy példányát elküldtem Barna Professzor Úrnak, hogy nagyon szerényen, de nagy örömmel egy apró emlékkel hozzájárulhassak Bálint Sándor Professzor Úr emlékének fenntartásához.
