S áll a Szentírásban, könyvekben: „ Hiné áni mévi bohem ruáh vihijiszem” – „Íme, én hozok belétek szellemet, hogy feléledjetek.”[1]
Búcsúzni jöttünk, és úgy érezzük, hogy ennek a búcsúzásnak nem most lenne itt az ideje. Úgy érezhetjük, hogy közös időt veszítettünk el, amit már nem tudunk veled együtt tölteni. Elképesztő kegyetlenséggel rohan az idő. És most, amikor téged kell, hogy búcsúztassunk, ennek a teljes terhét, ennek a súlyát mindnyájan megpróbáljuk felfogni, a felfoghatatlant, átérezni az átérezhetetlent.
Raáb András. Erre a világra érkeztél, hogy sok örömet adhass! 1952. október 6-án, 5713. Tisri[2] hónap 17-én. És nem vártad meg a kerek hetvenet, az október 6-át, amire a közösség már annyira készült, hanem az Örökkévaló az ő végtelen tudásából fakadó kegyelemmel úgy döntött, hogy maga mellé emel.
Ahhoz, hogy meg tudjuk egyáltalán érteni a te szereteted a családod és a közösséged felé, fel kell, hogy idézzünk egy aranykort Kiskunhalas életéből, amely 1873-ban csúcsosodott ki. Volt egy tanítója a közösségnek, Grósz Mór, aki alkotott valami egészen nagyszerűt.[3] Elkészítette a saját korát megelőzve messze a Szentélyt, a jeruzsálemi szentélyt maketten apró, pici épületekben, különböző szertartási kegyszereivel. Ez annyira különleges volt, hogy 1873-ban Bécsben, a világkiállításon elnyerte az első helyet. Magyarország, sőt egész Európa Kiskunhalasra figyelt. Itt volt Trefort Ágoston, a korabeli kultuszminiszter.[4] Itt volt Szász Károly püspök,[5] és valamennyien a halasi közösség tanítójának a szavait lesték.
140 évvel később hálát adunk az Örökkévalónak azért, hogy a te szíved lehetővé tette, hogy a Kiskunhalasi Zsidó Hitközség[6] és a környező települések zsidósága, és nem zsidósága, akik figyelő, érdeklődő szemmel kísérték a te munkádat, fejlődjenek, mert te mindenkinek ajtót nyitottál. Bárki megérkezett Kiskunhalasra, te ott voltál a kapuban, karon fogtad, bevezetted, bevezetted a Te szentélyedbe Icához egy kávéra, egy ásványvízzel leültetted a konyha előtt a kis asztalnál az érkezőt, és megkérdezted figyelemmel és szeretettel: „Hogy vagy? Mi történt veled?”
Aki idejött Kiskunhalasra, legyen az a város polgára, mindig kerested, hogy hol tudsz segíteni? Hol tudsz valamit tenni a közös gondolkodásért, a közös építésért, azért, hogy a te számodra legszentebbek a gyermekeid és az unokáid számára jövőt biztosíts.
Az ég is sír velünk, merthogy nem is emlékszünk arra, hogy a város építéséért a zsidó hitközség vezetője, vagy bármelyik tagja Pro Urbe-díjban részesült volna. És bár hallottad a jó hírt, de átvenni már nem tudod az elismerést.[7]
1952. október 6-án születtél Kiskunhalason. Drága édesapád, Raáb Gábor, kereskedő és lakatos, imádott édesanyád, Berger Jolán pedig otthon nevelve az öt gyereket, az öt testvér szeretetben, odaadásban és sok nélkülözésben, és még több áldozathozatalban. Drága édesapádat hamar elvesztetted. 56 éves volt, és a szíve vitte el. Az öt testvér, Aranka, Judit, Zoltán, András és Tibor. Mára sajnos már csak te szeretett, imádott öcséd, Tibor van velünk. Emlékszünk valamennyien, hogy milyen elmondhatatlan fájdalmat jelentett elveszíteni Arankát.
Az elmúlt évek még inkább közelebb hoztak benneteket. Tiborral kerestétek a közös pillanatokat, hogy hogyan tudtok még inkább gondoskodni a másikról. Hogyha fájt az egyikőtöknek, az fájt a másiknak. Hogyha az egyikőtök mosolygott, a másik arcán is mosoly jelent meg. A gyermekévek Kiskunhalason tartanak. Itt végezted az iskolákat. Együtt laktatok, a család. Együtt bújócskáztatok, fára másztatok, minden egyes kövét Halasnak a szívedbe vésted.
És ezért ez a város egy szent hellyé vált a számodra.
Az iskolás éveidben mindig örömmel emlékeztél vissza, hogy mennyire szerettél versenyszerűen úszni, és hány bajnokságon remekeltél kiváló eredménnyel. Az unokáid, akik most itt vannak, a te utadon járnak, követik a nagypapát szívben, lélekben és természetesen a sportban is. Ezért is nagyon büszke volt rátok.
A nyolcadik osztály elvégzése után ipari szakmunkásképző iskolába iratkozott be, ahol géplakatosként végzett. 1970 és 1973 között pedig az NDK-ban dolgozott. András kiválóan beszélt németül, itt tanulta meg. A szakmájában elismerést és megbecsülést szerzett. Hazatérése után a katonai szolgálatát Baján töltötte, műszaki alakulatnál 1974-től 1977-ig. Majd ezt követően megismerte első szerelmét, a drága feleségét, Sugár Szonja Zsuzsannát, és az ő három gyönyörű fiát.
Öten egy nagy családként, szeretettel életetek Zsolttal, Nándival és Rolanddal. Majd a homlokodra az ékkövet drága fiatok megszületése helyezte föl, amikor 1986. május 27-én megérkezett Gábor. Rajongással, az édesapa szerető gondoskodó tekintetével kísérted az útját. Gábor! Bár most apa nem lehet itt, hogy átöleljen fizikailag, lélekben és szellemben, bárhova vett a sors, az ő lelke, egy szilánkja ott él benned, és bárhova mész, ő veled lesz. Ugyanúgy, ahogy Zsolt, Nándi, Roland, a család és a közösség.
1999-ben a Jóteremtő úgy döntött, hogy imádott feleségedet, Zsuzsát magához emeli, s a lelkednek a felét felvitték, felemelkedett az egek magasságába. Ez pótolhatatlan veszteség volt a te egész életedben.
Ica jelenléte az utolsó pillanatig kitartott, veled volt. Kéz a kézben, egymásra támaszkodtatok, halk, csöndes szeretetben éltetek.
A katonai évek után Kiskunhalason Glück Józsefné szaküzletében helyezkedtél el nagy örömödre. Majd az itt eltöltött évek után 1980-tól piacolni kezdtetek. Ám ez az élet sem volt könnyű. Kora hajnalban kelni, odaérni, akár sok száz kilométeres utazás után kipakolni fáradtan, miközben a fél szemed a gyerekeken, feleségeden, éjszaka utazva, és intézni az ügyes-bajos dolgokat.
Sok gyönyörű emléket kötődik ezekhez az évekhez. Rengeteg barátság szövődött. Önzetlen segítség. Bárki kér tőled segítséget, bármilyen rászorultságból, Raáb András sosem tétovázott. Mindig megfogta a szekeret, felemelte, ha kellett, hordta a dobozokat, ha kellett, megfogta az embert. Nem tudtak olyan kérdéssel hozzád fordulni, kéréssel, amelyben te nem segítettél. Legyen bármiről is szó!
Közel 35 év megfeszített munka után mentél nyugdíjba, de ez csak fogalom volt a számodra, mert a nyugdíjas évek mozgalmasan teltek. Az egyik nagy szenvedélye volt a cukorkagyűjtés. Több nagy szervezetnek is a tagja voltál, és amikor riportot készítettek veled, és megkérdezték, hogy hány különböző országból van cukordoboz vagy tasak, akkor mondtad, hogy 70 országból közel 30 ezer cukros tasakból áll a gyűjteményed.
És amikor a cukorgyűjtők társaságáról beszéltek, akkor mindig mondtad, hogy a társaság neve „huncut” a rövidítés alapján, és eközben pedig huncutul mosolyogtál. Ez a 30 ezer darab cukros zacskó több mint másfél mázsa cukrot jelent. Ha ezeket a cukorszemeket egyenként különválasztanánk, akkor talán elkezdhetnénk megközelíteni a szívedben a közösség minden tagjának a helyét, amilyen szeretettel fogadtad az utolsó pillanatokban is valamennyiüket.
25 év! 25 éven keresztül vezetted a Kiskunhalasi Zsidó Hitközséget. A zsidó hagyomány azt kérdezi, hogy mit is jelent ez a 25 héberül? Azt tanítja a rabbinikus irodalom, hogy amikor a makkabeusok meg tudtak pihenni a „hanuka-nuách, kaf hé”, akkor ez azt jelenti, hogy pihenés 25 év munka után.
Arany János a következőképpen ír:
„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.”[8]
A Kiskunhalasi Zsidó Hitközség 1985-ben választott meg elöljárósági tagjává, majd 1998-ban elnökévé. Ezt a tisztséget a mai napig betöltöd. Elnökséged idejében arra törekedtél, hogy a zsidó hitközség mindig fejlődjön és gyarapodjon. Ebben a teljes közösség ott állt melletted.
Mindig nagyon nagy örömmel gondoltál a Kiskunhalasi Zsidó Nyári Fesztiválra, amelyből tizennyolcat volt lehetőséged megrendezni, felépíteni, kitalálni, megszervezni, lelkületet adni a város mindennapjaihoz, kinyitva a zsinagóga kapuit, és a város apraja-nagyjai közül vendégül látni mindenkit előadásokkal, koncertekkel, beszélgetésekkel, keresztény-zsidók párbeszéddel, olyan gondolatokkal, amelyek, ha közösen tesszük, a legvastagabb falakon is keresztülhatolnak.
Végezetül pedig az utolsó bő tíz évben pedig a Halasi Zsidó Nyári Tábor, amely nemzetközi hírűvé vált, és ahova az ország minden pontjáról és határon túl is számtalan gyerek jött, megélhette a zsidóságát, együtt imádkoztál velük. Minden hajnalban gondoskodtál arról, hogy legyen ropogós kalács, ropogós kifli, hogy ne legyen éhes pocak, és hogy a gyerekek mindig csillogó szemmel néztek az elnök bácsira, a nagypapára, aki mindenkinek a táboron belül a nagypapájává vált. Mindig megfogtad egy-egy gyerek kezét, segítettél neki helyet találni.
És a másik nagy szerelemed, az pedig Izrael, ahova oly sok utat szerveztél keresztényeknek és zsidóknak, hídépítőként, hogy a közösségeinket még közelebb tudtad egymáshoz vinni, a Szentföld áhítata itt Kiskunhalason is jelen volt az utcákon. A közösségek tagjai találkozhattak egymással, a közös emlékek, a közös hittétel, az Örökkévaló kegyelme és a te munkád által.
Nem olyan régen egy veled készült interjúban megkérdezték tőled, hogy mik a céljaik és mik a terveik, és te a következőt válaszoltad „A következő generációkban látom a jövőt, a gyermekeimben és az ő gyermekeikben. Nekik kell majd a stafétabotot átvenni. A gyermekekben látom a jövőt, melyet most építünk nekik.”
És így olvassuk Sámuel könyve 20. fejezet 18. versét: „Vönifkádtá ki jipokéd mosávechá” – „És hiányozni fogsz, mert üres lesz a székem.”
Áhítattal mondtad az áldásokat. Imádkoztál a családodért, a közösségünkért. Most pedig üres a zsinagógai helyed. De valahogy talán azt érezzük, hogy velünk vagy most is. És ez kell, hogy bíztasson bennünket, hogy folytassuk a történetet, mert ez az Utódok Reménysége. Te, aki álmok álmodója voltál, nekünk kell folytatnunk ezeket az álmokat. Gyerekeidnek, menyeidnek, unokáidnak, a közösségeknek. És ezeket az álmokat a kiskunhalasi közösségnek kell tovább álmodnia.
Búcsúznak tőled drága, egyetlen szerelmetes fiad, Gábor, akire oly büszkén tekintettél operaénekesként a diplomaátadóján, hogy milyen okos, talpraesett, bölcs felnőtt férfivé lett, aki támasza lett édesapjának és öröme.
Drága Tibor, Tibi! Bármi történik is, András ott él benned. A gyerekekben és az unokákban, amikor magadhoz öleled őket és megcsókolod, a tekintetükben fogod látni András tekintetét. Ica, Bea, a gyerekek, Éva, Szilvi és a család. Zsolti, Erzsi és a család. Nándi, Babi és a család. Roland, Ingrid és a család. Igen Drága Ica! Bármiről is volt szó, társként fogtátok a egymás kezét, és az a szeretet, ahogy András rád nézett, nem múlhat el.
A Kiskunhalasi Zsidó Hitközség, a MAZSIHISZ területi csoportja, dr. Feldmájer Péter, prof. Grósz Andor, Bermann Dávid, a Róna család, a barátok, az ismerősök, a volt kollégák a piacról, a vásárból olyan sokan vannak, hogy felsorolni őket nagyon nehéz lenne. Gábor mellett a legfontosabbak az unokák, akik bearanyoztátok a nagypapa minden egyes pillanatát. Gréti, Dorina, Rafi, Lázár, Regő, Rebeka, Lia És amikor a Babival beszéltem, ő mondta, hogy András megvárta, hogy Rafi, Lázár, ti elballagjatok. Őrködni fog feletettek, ott lesz mellettetek!
[1] Ezékiél 37. 1–7
[2] Tsri (תשרי) hónap a zsidó naptár hetedik hónapja.
[3] Grósz Mór pályájáról lásd bővebben: Végső István: Futóhomokról Venezuelába — a kiskunhalasi Grosz-család rövid históriája. https://neokohn.hu/2019/09/18/futohomokrol-venezuelaba-a-kiskunhalasi-grosz-csalad-rovid-historiaja/ Letöltés ideje: 2022. május 2.
[4] Trefort Ágoston (1817–1888), magyar kultúrpolitikus, 1872 és 1888 között Magyarország vallás- és közoktatásügyi minisztere. Pályájáról bővebben lásd: Mann Miklós: Trefort Ágoston élete és működése, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.
[5] Szász Károly (1829–1905) református lelkész, hittudós, költő és műfordító, 1884 és 1903 között a Duna-melléki református egyházkerület püspöke.
[6] A Kiskunhalasi Zsidó Hitközség történetével és jelenével kapcsolatban lásd a hitközség honlapját: https://www.kiskunhalasizsidosag.hu/bemutatkozunk.php. Letöltés ideje: 2022. május 2.
[7] Raáb András nem sokkal a halála előtt részült Pro Urbe-díjban. Lásd: https://halasmedia.hu/rovatok/kozelet/babud-jeno-es-raab-andras-kapja-iden-a-pro-urbe-dijat. Letöltés ideje: 2022. május 1.
[8] Az idézet Arany János Széchenyi István emlékezete című verséből való, annak huszonnegyedik versszaka. A versről lásd bővebben Balázs Géza tanulmányát. Balázs Géza: A legnagyobb költő a legnagyobb magyarról, Magyar Nyelvőr, 2017/2, 216–233.
http://epa.oszk.hu/00100/00188/00087/pdf/EPA00188_magyar_nyelvor_2017_02_216-233.pdf Letöltés ideje: 2022. május 1.