„A harmadik hónapban, hogy Izrael fiai kivonultak Egyiptom országából, e napon jutottak el Szináj pusztájába” (II. M. 19/1) Letáboroztak a Szináj-hegy lábánál. Rási, Midrást idézve mondta: „egy emberként, egy szívvel” sorakoztak fel Izrael fiai a nagy esemény, a Tóra átvételére. Rabbi Jákob ben Ásher (1269–1343 Toledo) szerint Izrael fiai az egyiptomi megváltást érdemeik alapján kapták. Vájikrá Rábbá négy okot említ: „nem változtatták meg nevüket, nyelvüket, nem beszéltek rosszat egymásról, nem követtek el erkölcstelenségeket”.
A kivonulás alatt a nép egységes volt, és békességben éltek. A kivonulás és Tóra átadásának negyven kilenc napja alatt azonban megváltozott a helyzet. Zúgolódtak Isten ellen, és visszakívánkoztak Egyiptomba. Bölcseink szerint a Tóra „igáját” sem örömmel vették magukra, csak Isten ösztökélésére volt hajlandó átvenni. Isten már nem a nép, hanem őseik, a három Ősapa, Ábrahám, Izsák és Jákob érdemeire való tekintettel adományozta a zsidóknak. Hagyomány szerint a Teremtő népe felé emelte a Szináj-hegyet, azzal fenyegetve őket, hogy rájuk borítja a hegyet, abban az esetben, ha megtagadják elfogadását.
„Amikor a Izrael eljutott a pusztába, démonok ezrei repültek elő az alvilágból! Szárnyas ördögök, vigyorgó lilithek, kétszarvú sed-ek, ártó démonok és mazikinek vészes sokasága. Oda tolongtak a zsidó néphez, suttogva és sivítva kerengték körül férfiakat, és lihegték a nők fülébe: Megálljatok! Megálljatok! Tudjátok, mi vár rátok? Tudjátok-e, hova mentek? Még van idő, gondoljátok meg. Ne fogadjátok el a Tórát! Le ne kössétek magatokat Istennek! Mi látunk, látunk: látunk üldözést és szétszórtatást, látunk korbácsot és tüskét, látunk máglyákat minden útfélén, és rajta égnek a ti gyermekeitek. Látunk véres férfiakat: a ti fiaitok! Haldokló, tépett nőket: a ti lányaitok! És látunk bujdosni, és szenvedni, és hányódni ezreket az országutakon: a ti ivadékaitok mind. És mind azért szenved, azért tűr, azért bujdosik, mert ti elfogadtátok a Tórát és Istent! Gondoljátok meg: van még idő! Ne tegyétek, férfiak! Ne engedjétek, asszonyok!
Hasadt a hajnal, és ott állottak Izrael fiai a hegy alatt a pusztában. Így szólt az Úr: Tiszteljétek Tórámat, mert Uratokat képviseli; ha megbecsülitek, úgy Engem becsültök, aki pedig megveti, az Engem vet meg! Egymásra néztek és kitört ajkukon a kiáltás:
Elfogadjuk! Megtesszük! Elvállaljuk! Megtartjuk! Még nem is hallottuk a szót, és mégis ragaszkodunk hozzá! Még nem is értjük az igét, és mégis magunkhoz csatoljuk! Mert akarjuk a Tórát! Akarjuk Istent! Távozz kísértő! Mi vállaljuk a szenvedést! Ha kell, meghalunk, ha kell, égünk és pusztulunk, mi és gyermekeink, de visszük magunkkal Isten jelét és Isten szavát! Isten népe akarunk lenni. Óh! Tóra, szállj alá, égő betűkkel, jőj szívünkre, az ajkunkra, maradj velünk az életen át, a halálon át örökké! “
És akkor világosság lett és felhangzott az angyalok karra, megszólalt az égi hang:
„Az Örökkévaló tana tökéletes, üdíti a lelket, az Örökkévaló bizonyossága hűséges, bölccsé teszi a balgát. Az Örökkévaló rendeletei egyenesek, megörvendeztetik a szemeket….”
(19. Zsolt. 8–9.)
(Tachuma Bamidbar)
