A három zarándokünnep közül savuot, a Tóraadás ünnepe a legrövidebb: Izraelben mindössze egy, máshol két napig tart. Ennek arányában kevesebb a hagyományok száma, mint peszachkor vagy szukotkor.
Savuot egyik, már a XVI. században feljegyzett hagyománya a tejes ételek fogyasztása. Ennek egyik magyarázata, hogy a héber chalav (tej) szó betűinek számértéke 40, éppen annyi, ahány napot Mózes a Szináj-hegyen töltött. Az ott elhangzott kinyilatkoztatáskor Izrael népe vállalta a 613 tórai parancsolat betartását, amelyek között szerepel ez is: „Ne főzz gödölyét anyja tejében” (Mózes II. 23.19.). Ekkortól kezdődött a húsos és tejes ételek különválasztása, de miután ez kóser edények hiányában nem történhetett egyik napról a másikra, aznap inkább csak tejes ételeket ettek. Mint annyi más ünnepnél, a hagyományok itt is legalább kétfélék: szefárd és askenázi csoportok másként ünnepelnek. Ezek közül emelek ki egyet-egyet.
„Akdamut milin” a két kezdő szava és egyben a címe annak az arámi nyelven megírt istendicsőítő dalnak, amelyet askenázi liturgia szerint énekelnek. Jelentése: „Szavaim elején”; a szerző (és a felolvasók, azaz az előimádkozó és a közönség felváltva) egy bevezetővel kér engedélyt mondandója előadására. Az ezt követő hosszabb rész egy költői képekben bővelkedő, lendületes, nagyívű dicshimnusz, egyben tanúságtétel az Örökkévaló iránti hűségről, valamint annak várható jutalmát is megemlíti. A 90 soros költemény két-két sora a 22 betűs héber alef-bét soron következő betűjével kezdődik (ez összesen 44 sor), a fennmaradó 46 sorból pedig a szerző akrosztichonba foglalt neve, egy áldás és egy köszöntés olvasható ki: „Meir, Jichák rabbi fia, gyarapodjék a Tórában és a jótettekben. Legyetek erősek és bátrak!” Minden sor a „-tá” szótaggal végződik, azaz a héber ábécé utolsó és első betűjével (táv-alef), jelképezve ezzel az örökös újrakezdést. A kellemes kétsoros dallam nagyban megkönnyíti a szöveg megtanulását, hiszen az arámi nem tartozik a beszélt nyelvek közé.
A XI. században élt szerző – teljes nevén Meir ben Jichák Nehoráj – a mai Németország egyik legrégibb városa, Worms hitközségi elöljárója volt. Több vallásos tárgyú verset írt, de szerényen csak előimádkozónak nevezte magát. A fentiekben ismertetett költeményét elsőként dr. Berger Andor fordította magyarra 1946-ban megírt doktori disszertációja részeként. Miután fordításban lehetetlen visszaadni a sorkezdő betűk ritmusát és az egybecsengő szóvégi rímeket, nem a forma, hanem kizárólag a tartalom tolmácsolására törekedett. Ennek megfelelően a két utolsó sor így fest:
“Magasztaltassék Isten az idők kezdetétől az idők végéig,
Ki megkedvelt bennünket és kinyilatkoztatta nekünk a Tórát!”
A szefárd liturgiában nem szerepel az Akdamut, cserében viszont a hagyományok között van olyan, ami askenázi körökben ismeretlen. Legalábbis Izraelen kívül, mert ott mára szinte népszokássá vált a lakosság széles köreiben. Nem más ez, mint a vízlocsolás szokása. Eredete az északi-afrikai zsidóság múltjában keresendő, egyes nézetek szerint konkrétan Marokkóból indult útjára. Írt róla többek között a délkelet-marokkói Taroudant város XVI. században élt rabbija, Mose Ben-Maimon Elbaz. Savuot előestéjén a marokkói zsinagógákban felolvasást tartottak egy vallási költeményből, amely a 613 parancsolatot idézi fel. A szabály egyszerű volt: akire az utolsó szakasz jutott, azt a felolvasás végeztével kivitték az udvarra, és társai az ott várakozók közreműködésével bőségesen megöntözték vízzel. A magyarázat szerint ez a szertartás betegségeket gyógyított, vagy ha az eláztatott nem volt beteg, akkor biztosította, hogy továbbra is egészséges maradjon.
Valószínű, hogy a hagyomány a nem zsidó környezet szokásainak hatására gyökerezett meg. Az észak-afrikai népeknél van egy nyári ünnep, amelynek során barátságos víziháborút vívnak egymással. Megtörtént, hogy egy-egy rabbi éppen az idegen eredetet hangsúlyozva szót emelt a hagyomány gyakorlása ellen, de mindjárt akadt olyan is, aki védelmébe vette, mint ahogy voltak, akik kiálltak az ugyancsak idegen hatásra meggyökerezett purimi kereplőforgatás vagy éppen a maszkos felvonulás mellett. Egyik tetszetős, a zsidó eredet bizonygatására tett indoklás utal arra, hogy mivel az ünnepet megelőző éjszakát tanulással kell tölteni, ezért másnap jól esik ily módon felfrissülni. Izraelben ma a zsinagógákban már nem követik ezt a hagyományt, ellenben a gyerekek – függetlenül attól, hogy szefárd vagy askenázi családból származnak, vallásosok-e vagy sem – átvették és lelkesen ápolják: savuotkor még vízzel töltött nylonzacskókat is bevetnek „bombaként” a vidám utcai csatákban.
