A 137. zsoltár az egyik leghíresebbé vált zsoltár, amely egyedülálló módon idézi fel a 150 zsoltár közül a babiloni száműzetést a Jeruzsálem 587-ben bekövetkezett pusztulása utáni időből. A hagyomány szerint Jeremiás próféta írta. A panaszzsoltárok vagy könyörgő zsoltárok közé tartozik, amelynek alapjait valamilyen nemzeti szerencsétlenség, vereség, összeomlás vagy valamilyen közös nyomorúság adta, a közösség pedig a nép javáért és jólétéért könyörög.
A mű három részre tagolódik: Sion emlékére (1–4. vers), az eskütételre (5–6. vers) és a babiloniak átkára (7–9. vers). A zsoltár a Szentírás egyik leglíraibb mondatával kezdődik: „Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.”, nyolc verssel később pedig a legtüskésebbek egyikével zárul: „Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!”. Az első négy versben Sionra emlékeznek: a zsidók a babiloni öntözőcsatornák mellett ülnek, hárfáikat – a szomorúságuk jeleként – a fákra akasztották, megtagadva ezzel az éneket és a táncot. A következő két versben („Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem! / Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!”) kinyilvánítják, hogy a szívük teljes egészében az elpusztított városé: inkább választják a megcsonkítást, minthogy elfeledjék a szent várost. A 7. vers felidézi Sion tönkretételének körülményeit, Edom fiait vádolva. A zsoltár befejezése nem egyszerűen a megtorlásra hívja fel a figyelmet, hanem a gyermekeik szörnyű halálára is.
A zsoltár (különösen az első négy vers) több írót és zenészt megihletett a klasszikusoktól (Bach, de Monte, Guerrero, Byrd, Dvořák, Verdi, Bloch, Alkan) kezdve Don McLeanen és a Godspell című musicalen át, egészen a Melodians Rivers of Babylon című számáig, amely mai napig az egyik legismertebb feldolgozás.
A XVII. századból két ismert feldolgozást fontos kiemelni. Az 1585-ös születésű Heinrich Schütz, akit a kor egyik legfontosabb német zeneszerzőjének tartottak, 1619-ben zenésítette meg An den Wassern zu Babel címmel.
Három évvel később, 1622-ben pedig a rendkívül tehetséges hegedűművész és zeneszerző, Salomone Rossi dolgozta fel a zsoltárt. Rossit a befolyásos mantovai Gonzaga család olyan nagyra becsülte, hogy szabadon mozoghatott Mantova zsidó gettójában – ami igen nagy ritkaságnak számított. Úttörő műve, a Hashirim ásher lish’lomo (Salamon énekei) foglalja magába a 137. zsoltárt (Al Naharot Babel).
A következő évszázadból a legismertebb zenei változat Johann Sebastian Bach nevéhez köthető, aki a fennmaradt beszámolók szerint az An Wasserflüssen Babylon című művével közel fél órán keresztül improvizált egy 1720-as hamburgi Szent Katalin-koncerten, ezzel tisztelegve a templom orgonistája előtt. 1768-ban Franz Xaver Richter is megzenésítette ezt a zsoltárt.
Verdi korai operájának, az 1841-es Nabuccónak a története is a babiloni száműzetésen alapult, a komponista ezzel a művével került a premiert követően azonnal az európai zeneszerzők élvonalába. A darab leghíresebb kórusműve a Va’ pensiero (Zsidók kórusa) a harmadik felvonásból, amely hazafias szövege miatt az olaszok egyik kedvelt dala lett az 1848-as forradalom során.
1863-ban az akkor 18 éves Gabriel Fauré a párizsi École Niedermeyer évente megrendezésre kerülő versenyére írt vegyes kórusra és zenekarra egy nagyjából tízperces darabot a Super flumina Babylon is szövegét alapul véve.
Antonin Dvořák Tíz bibliai éneke abban a rövid időszakban keletkezett (1894 körül), amikor a zeneszerző az Egyesült Államokban élt. A mű leghíresebb előadója Roland Hayes afro-amerikai operaénekes volt, később pedig Paul Robeson, Hayes nagy tisztelője is énekelte. „A történelem folytatódik: Hitler elment, Prága pedig egy új demokráciában él és építkezik – és most én, egy amerikai néger, ezt az ősi héber dalt, Huss és Dvorak, Fuchik és Gottwald népének nyelvén éneklem el…” – mondta 1940-ben Robeson.
A kortárs zeneművek közül mindenképpen meg kell említeni Don McLean Babylon című számát (amely az 1971-es American Pie című albumon található), a szintén ebben az évben írt Godspell című musicalt, amelyben a zeneszerző, Stephen Schwartz az On the Willows című számával tiszteleg a 137. zsoltár előtt. A Melodians zenekart 1963-ban alapította a jamaicai Kingston Greenwich Town körzetében élő Tony Brevett, Brent Dowe és Trevor McNaughton. Az 1971-es, Rivers of Babylon című számuk máig az egyik legnagyobb sláger, egyben a zsoltár legismertebb feldolgozása. Ezt a számot a ’70-es évek végén a Boney M is feldolgozta.
A dal sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ez lett a második legnagyobb példányszámban eladott kislemez az Egyesült Királyság slágerlistájának történetében, valamint ez volt a csoport egyetlen dala, amely bejutott a legjobb 40 közé az Egyesült Államokban. A népszerű Leonard Cohent is megihlette a zsoltár: a 2001-es By the Rivers Dark című szám meglehetősen komor és magányos hangulatról tanúskodik.
Habár fentebb olvashatják a kedves olvasók, hogy főként az első négy vers adott ihletet a művészeknek, akad „ellenpélda” is. A zsoltáríró befelé forduló esküje, a középső két vers (5–6.) sor különösen izgatta azokat a politikai mozgalmakat, amelyek a kollektív emlékezetre hivatkoznak a társadalmi cselekvés mozgósításakor. A haszid dancehall-reggae művész, Matisyahu 2006-os Jerusalem című műve is erős cionista üzenetet hordoz.
Végezetül vissza kell kanyarodnunk még egyszer az opera műfajához, de ezúttal a kortársaknál maradva: a brit Robert Saxton 2011-es műve, a The Wandering Jew (A vándorló zsidó) története egy náci haláltáborban veszi kezdetét, és ugyanitt is ér véget. Az első vokális zeneszám a darabban a foglyok kórusának dala, akik a 137. zsoltár kezdő verseit éneklik.