Sziasztok, Áron vagyok, rég beszéltünk. Gondolom, nagyjából képben vagytok, hogy mik történtek velünk az utóbbi egy évben. Nem is részletezem, inkább elmesélem az elmúlt pár hónapot, az is egészen kalandos volt.

Ott tartunk, hogy nagyjából egy évig táboroztunk a Szináj-hegy lábánál, néhányan már egészen kezdtek berendezkedni. Az unokatesóm gyerekei még házőrző sakálokat is beszereztek, most itt loholnak utánunk csodálkozva. Mármint a sakálok, az unokatesóm gyerekei nem loholnak, inkább poroszkálnak és percenként kérdezik, hogy mikor érünk már oda. Én meggyújtottam a menóra hét ágán a mécseseket, úgy, ahogy az Örökkévaló Mózesnek megparancsolta. Igen, tudom, ti is simán meggyújtjátok otthon a menóra lángjait, de gondolj bele, hogy a mienk százszor akkora, és ráadásul nem egy lakásban kellett gyufával lángra lobbantanom, hanem a sivatagban, ahol elég nagy a huzat.

Arra még emlékeztek, hogy én a törzsemben, azaz a Lévi törzsben ilyen főnökféle vagyok, a többiek munkája pedig mostantól a Szentély szolgálata lesz. Kimosták a ruháikat, megborotválkoztak, megfürödtek, felöltöztek, áldoztak és bementek a Gyülekezés Sátrába. Tudjátok, amit tudunk vinni magunkkal, ha menni kell. Tartottunk egy második Pészáhot azoknak, akik az elsőnél tisztátalanok voltak. Ez nagyon hasznosnak bizonyult, legalább mindenki jól megtanulta, hogyan kell megemlékezni a kivonulásról. Erről jut eszembe, ti mennyire szerettek kirándulni? Esetleg túrázni? Kivonulni? Átvonulni? Bolyongani? Táborozni, majd talpalni? Mi mostanában ezt úgy csináljuk, hogy amíg éjjel az Örökkévaló jele ég a Gyülekezés Sátra fölött, nappal pedig egy felhő van felette, táborozunk, amikor felszáll a jel, követjük, és talpalunk. Táborozás, talpalás. Ha egy hétig van ott a jel, egy hétig táborozunk, ha egy hónapig, akkor egy hónapig, ha egy óráig, akkor egy órát táboroztunk, és megyünk tovább. Érthető, hogy a nép kezd kissé feszültté válni, még a sakálok is zavarodottabbak, mint egyébként. Ugyan nem vagyok nagy szakértője a sakálok viselkedési szokásainak, de nekem határozottan furának tűntek. Egyszer csak Mózes ezüst harsonákat készíttetett, és elmondta a hangok szabályait, hogy mikor, hogy és milyen hosszan kell fújni, ha harcolunk, ha menetelünk, ha visszavonulunk, ha előre vonulunk, ha ünnep jön, ha ünnep megy. Szerintem már ti is hallottatok ilyen hangokat, de nem pont ezüst trombitából. Miután kész lettek a trombiták, ismét mentünk.

A kivonulás óta már huszonhat hónap telt el, mi pedig szépen vonultunk, amerre az Örökkévaló vezetett bennünket. Úgy látszik néhányunknak kissé elege lett a létezés ezen formájából, így zúgolódni kezdtek. Nem először, és biztosan nem utoljára. Először annyit hallottam, hogy a volt szomszédom, aki még Gósenben a mellettünk lévő házban lakott, odaszólt a feleségének, jó hangosan, hogy: „Ráhel, emlékszel a fokhagymás marhaszegyre, amit mindig sütöttél?”. Az asszony meg szinte könnyekig hatódott a marhaszegy gondolatára, úgy válaszolt a férjének: „Hát, hogy ne emlékeznék, amikor sütöttem, az egész utca illatozott tőle!”. Ez mondjuk igaz, minden csütörtökön nekiállt, és hatalmas húsokat sütött a családjának, aki elment az ablakuk előtt, hangosan nyelt egyet, és korogni kezdett a gyomra. A barátnője meghallotta, és ő is beszállt a beszélgetésbe: „Jaj, azok a csirkecombok, sóban sütve. Meg utána a pirosbélű, mézédes dinnye!”. „Ne is mondd, a dinnye a kedvencem, meg a jó sült hal, az uram minden héten hozott két jókora halat, megsütöttem, jó fokhagymásan, teleraktam a hasát fűszerekkel, megkentem illatos olajjal. Sütöttem hozzá nagy lepénykenyeret, azt is megkentem olajjal, fokhagymával, a tíz ujját megnyalta utána mindenki, aki evett belőle!” – emlékezett vissza a halász felesége.

E helyett:

 

Ez???

Én is ettem a sült halból, amit készített, amikor hallottam, nyeltem egy nagyot és eszembe jutott az aranyszínűre sütött fehér húsú hal, amiben egy szálka sem volt, a gerince meg egy mozdulattal kijött, a fejével egyben azzal báboztak a gyerekeim, amikor még kicsik voltak. Aztán már mindenhonnan hallani lehetett, az a jó hús, az a finom hal, az az édes sütemény, az a mennyei pörkölt, az a szaftos pástétom, az a fenséges rakott káposzta és csak sorolták, sorolták a teljes egyiptomi menüsort. Aztán az egyik megállt és felkiáltott: “Mózes! Elegünk van a mannából! Unjuk! Unjuk sütve, unjuk főzve, unjuk nyersen, unjuk pácolva, unjuk kirántva, húst adj nekünk!” “Igen” – kiáltottak egyszerre sokan- “húst akarunk, hogy erőnk legyen, hogy ehessünk levest, pörköltet, rakottat, húst!”

Mózes egy darabig hallgatta, nem tudott mit mondani, én is inkább hallgattam, emlékeztem, mi volt a legutóbbi zúgolódáskor, gondoltam, nem feszítem a húrt, ha nem muszáj. Ráadásul kicsit már én is untam a mannát. Tudod, milyen íze van a mannának? Fogj egy nagy adag lisztet és keverd össze ugyanannyi vízzel. Kezdd el gyúrni, dagasztani, jó sokáig, amíg tészta nem lesz. Utána tedd be egy nagy lavór hideg vízbe és mosd át. Aztán még egyszer és még egyszer, amíg a víz tiszta nem marad a tészta mosása után. Kapsz egy jó kis nyúlós, lukacsos cuccot, aminek nincs sok íze, viszont sütheted, főzheted, ránthatod. Nagyjából ilyen a manna is és mi már nagyon sokat ettünk belőle. Mózesen látszott a kétségbeesés. Nem értette, hogy miért nem teljesen mindegy, hogy mit esznek, amikor kiszabadultak a rabszolgaságból. Tényleg képesek lennének akár visszamenni Egyiptomba egy jó ebédért? Végül beszélt az Örökkévalóval, aki nagyon dühös lett, kicsit fel is égette a tábor szélét. Viszont aztán valami egészen elképesztő dolog történt. Elkezdtek ömleni az a fürjek. Ettünk már olyat korábban is, de nem ennyit. Csak hozta őket a szél, hullottak és hullottak, szó szerint az ölünkbe. Első nap megsütöttük, második nap megfőztük, harmadik nap kirántottuk, negyedik nap sóztuk, ötödik nap pörköltet csináltunk belőle, hatodik nap levest és még mindig volt belőlük. Gondolhatjátok, hogy a sakálok, hogy örültek. Első nap elástak százat, második nap megint százat, harmadik nap újabb százat, negyedik nap egyet sem, mert rájöttek, hogy annyi fürjet egy egész élet alatt sem tudnának megenni. Az emberek is tartalékoltak, szárított húst csináltak, meg füstöltet, aztán egy idő után ki sem lehetett ejteni a fürj szót, mert rögtön rosszul lettek. A halász felesége azt mondta, hogy az orrán jön ki a fürj és, ha még egy hétig azt kell ennie, inkább lelegeli a száraz kórót tüskéstől. Egy egész hónapig fogták és ették az emberek a fürjeket, végén már senki nem panaszkodott a mannára.

Aztán Mirjam, a nővérem szólt, hogy beszélni akar velem. Hát jó, gondoltam, beszéljünk, bár valahogy éreztem, hogy ebből baj lesz, Igazam lett, de azért elmondom, bár nem vagyok büszke magunkra. Szóval mondja nekem, hogy Mózes így, meg Mózes úgy, meg a felesége így, meg a felesége úgy. Én is mondtam ezt-azt, nem tagadom. Addig pletykálkodtunk, addig beszéltünk a testvérünk háta mögött, hogy az Örökkévaló jól meghallotta. Jött egy hatalmas fehér felhő, beborította Mirjamot, hömpölygött körülötte, majd felszállt az égbe. Ránéztem a nővéremre, azt hittem menten elhasalok, annyira durván nézett ki. Tiszta fehér kiütés borította, az arcát, a karját, a lábát, mindenét. Kértem Mózest, hogy gyógyítsa meg, ha tudja. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy pont tőle kell segítséget kérnem, akit olyan csúnyán kibeszéltünk. Mózes viszont nem haragudott, kérte az Örökkévalót, hogy kúrálja ki Mirjamot ebből a rusnya kórságból. Hét napra el kellett mennie a táborból, de aztán meggyógyult és visszajött. Engem nem büntetett, pedig én is megérdemeltem volna. Viszont egy életre megtanultam, hogy nem beszélem ki a másikat a háta mögött, főleg nem a testvéremet. Aztán újra elindultunk, újra talpaltunk, majd újra letáboroztunk.

Hamarosan jelentkezem, addig ti is sétáljatok jó sokat!

 

 

(Michal Meron)