Mózes kémeket küldött Izrael földjének felderítésére. Közülük csak Káleb és Jehosuá beszélt pozitívan az országról, a többiek: „rossz hírét terjesztették az országnak.” (uo. 32.)
A 12 kém, mind kiemelkedő vezetője volt saját törzsének. (IV. M. 13/2.) Mind a tizenketten kiemelkedő szellemi képességekkel rendelkeztek, és magas szellemi szinten álltak, egyenesen Mózestől és Árontól tanulták Isten szavait. Talmud Megilá 23b. a tíz rosszhiszemű kémre vonatkozva vezeti le a következtetést, hogy tíz férfi „közössége”, jelenléte alkot egy minjent, amely ahhoz szükséges, hogy lehessen Tórát olvasni, Kádist mondani stb.
Miképpen lehetséges – teszik fel a kérdést a kommentátorok –, hogy a „minjen” törvény alapja a 12 kém gyülekezete? Elvégre „bűnük” miatt kényszerültek 40 évig vándorolni őseink a sivatagban, az egyiptomi kivonulás idején élő nemzedék kihalásáig? Nem lett volna helyesebb, ha a „minjen” törvényt, tíz igaz (cadik) emberre hivatkozva kikövetkeztetni?
A talmudi magyarázat szerint a kémek nem a Kánaánban élő népektől való félelmükben vonakodtak bevonulni Izrael országába. Magasabb szintű szellemiséggel választották a sivatagi életet. Isten a sivatagban természetfeletti módon biztosította megélhetésüket: az égből hullott manna volt mindennapi táplálékuk. Szomjukat kőből eredő vízzel, és Mirjám kútjából oltották. Ruhájuk, lábbelijük nem kopott el. Miután bevonulnak az Ígéret Földjére, maguk kellett volna gondoskodniuk minden szükségletükről, nehéz fizikai munkával kellett volna megtermelniük mindennapi megélhetésüket. A sivatagban semmi mással nem kellett foglalkozniuk, mint a Tóra tanulmányozásával. A kémek jobbnak látták, ha a nép a sivatagban marad, az Írott és Szóbeli Tant tanulja ahelyett, hogy közvetlenül szabadulásuk után bevonulnak Izraelbe, ahol megélhetésük elvonta volna figyelmüket a tanulástól. A sivatagi vándorlás alatt spirituálisan közelebb kerülhettek Istenhez.
A kémeket látszólag őszinte, jó szándék vezette, valójában súlyos tévedésben voltak. Azt hitték ugyanis, hogy a helyes Istenszolgálat legmagasabb szintje az Isten biztosította „könnyű” életmód és a Tóratanulás.
Káleb és Jehosuá kivételével ők tízen nem fogták fel, hogy a zsidó nép valódi küldetése nem a sivatagban, hanem az Országban, természetes körülmények között, a micvák megtartásával valósulhat meg. Bölcseink szerint viszont csak az Örökkévaló ismerte a kémek valódi szándékát. Ezért a többség szemében látszólagos tévedésük, hibájuk ellenére teljesítette akaratukat. A zsidó nép 39 évre a sivatagban maradt, ahogy a kémek szerették volna. Ezen idő alatt tanulhatták Isten törvényeit, és lehetőséget kaptak kizárólag szellemi dolgokkal foglalkozni.
A Tórai szakaszhoz tartozó prófétai részben (Haftárá) Józsué – 38 évvel a kémek története után – szintén küld két embert kikémlelni az országot. Nem okult az első küldetés tragikus következményeiből? A két kém menedéket kapott Ráchábtól a szép fogadósnőtől! Rácháb ezt mondja a két kémnek:
„Az Örökkévaló nektek fogja adni ezt a földet… …amikor meghallottuk, megdermedt a szívünk és még a lélegzete is eláll mindenkinek miattatok” (Józs. 2/9-11.).
Mit hallott Rachab, mitől állt el lélegzete? A zsidók tudásától! Mert a zsidó szellemiségben nem a hit elsődleges, hanem a tudás. A zsidók nem „hisznek” Istenben, hanem „tudják” Istent nagy „istenfélelemmel”! A hit ugyanis akár önámítás is lehet. A tudás, Isten a Tóra által kinyilatkoztatott igazságának TUDÁSA, az
bizonyosság!
Végül, de nem utolsósorban a történetnek van egy „szépséghibája”, mégpedig az, hogy az Egyiptomból szabadult, a sivatagban meghalt jámbor (cádik) generáció nem láthatta az országot. Talmud „kárpótolja” őket: „A cádikok halálukban még nagyobbak, mint életükben” (Chullin7).
