Sziasztok, Józsua vagyok, korábban Hóseának hívtak. Elmondom nektek, hogy hogyan lett új nevem, hogy hogyan lettem kém, és hogy hogyan nem kaptak el az óriások.
Egyszer egy szép napon Mózes összehívta a törzsek vezetőit és törzsenként egy férfit elküldött, hogy kémleljék ki Kánaán országát.
Júda törzséből Káleb, Efráim törzséből pedig szerénységem lett a kiválasztott. Ha a többiek neveire is kíváncsiak vagytok, szerintem tudjátok, hol nézhettek utána. Indulás előtt Mózes adott egy jod betűt a nevemhez, amely az Örökkévalót jelzi, így Ő biztosan velem lesz végig. Így lettem Hóseából Józsua. Sokkal jobban hangzik, az vitathatatlan. Szóval tizenketten nekivágtunk, hogy Poron pusztájából eljussunk Kánaánba. Útbaigazítást kaptunk ugyan, de őszintén megmondom, hogy azon kívül, hogy melyik irányba induljunk, sok más ötletem nem nagyon volt a témával kapcsolatban. Kaptunk még egy egész komoly listát, hogy mire figyeljünk, mit nézzünk, mit keressünk az országban, ahova mindjárt bemegyünk. Figyeljük meg az embereket, hogy békések-e. Nézzük meg a földet, hogy jól termő-e. Keressünk városokat, hogy vannak-e, vagy táborokban laknak a helyiek, mint mi mostanság. Ez olyan kémkedésszerűség. Tudtad, hogy héberül a kémkedés szó lábalást jelent? Mert aki kémkedik, az a lábán közlekedve suhan egyik helyről a másikra. Ezt tettük mi is. Szépen körbenéztünk, megfigyeltük az embereket, egész harciasok voltak, néztük a földet, jól termett, kerestünk városokat, találtunk, és nagy falakkal voltak körülvéve. Káleb és én úgy gondoltuk, hogy azért építettek nagy falakat, mert aggódtak a szomszédaik miatt. A többiek úgy vélték, hogy azok a falak bevehetetlenek. Káleb és én úgy gondoltuk, hogy a harcosok legyőzhetőek, a többiek szerint óriások, akik eltaposnak bennünket, nem is érdemes megpróbálni ellenállni. Abban, hogy a föld jól terem, nagyjából egyetértettünk mindannyian. Levágtunk egy hatalmas fürt szőlőt, ketten cipeltük, akkora volt. A többiek szerint az óriásoknak nő óriásira a gyümölcs, hogy táplálja őket, Káleb és én inkább csak csodáltuk a csodálatos kánaáni föld terményét. Én elképzeltem, hogy amikor majd itt fogok élni, kettévágok egy hatalmas szem szőlőt és kikanalazom a belsejét, az lesz a vacsorám, sajttal. Ahogy gyalogoltunk a lábainkon Kánaán-szerte, láttuk, hogy a helyiek elég elfoglaltak. Temetést tarthattak talán, összegyűltek csoportokban és ügyet sem vetettek ránk. Ettől egészen megnyugodtam, nem voltam biztos benne, hogy mi történne velem, ha elkapnának.
Visszaértünk Mózeshez és Áronhoz. A többiek azonnal belekezdtek a jajveszékelésbe, hogy veszett fejsze, esélytelen elfoglalni, a saját szemükben ők csak kis tücskök, vagy szöcskék voltak, amikor meglátták az ottani népeket. Egészen felhergelték az embereket, mert a pletyka nálunk úgy terjed, mint szárazságban a futótűz. Megint jött a „miért is jöttünk el Egyiptomból?”. Kálebbel szépen megvártuk, hogy befejezzék, és elmondtuk, amit mi láttunk. Kalandos egy küldetés volt, az biztos. Én már csak azon gondolkodom, hogy miért kellett elmennünk körülnézni, hiszen mind tudjuk, hogy az lesz a mi hazánk, akár óriások lakják, akár törpék. Már alig várom.
Ők is kémek, szerinted melyikük a kitalált?
