Ez a Tóra egyik nagy misztériuma. Kádesbe érkezve a nép víz nélkül találja magát. Panaszkodnak Mózesnek és Áronnak. A két vezető a Találkozás Sátrához megy, és ott I-ten azt mondja nekik, hogy vegyék a botot, és beszéljenek a sziklához, és víz fog fakadni.
Mózes ezt követő viselkedése rendkívüli. Fogja a botot. Ő és Áron összegyűjtik a népet. Mózes aztán így szól: „Most figyeljetek, lázadók, hozzunk nektek vizet ebből a sziklából?“. Ekkor „Mózes felemelte a karját, és kétszer megütötte a sziklát a botjával” (4M20/10–11). Ez volt az a magatartás, amely miatt Mózes és Áron elveszítette az esélyét annak, hogy átvezesse a népet a Jordánon az ígéret földjére. „Mivel nem hittél bennem eléggé, hogy megszentelj engem az izraeliták előtt, nem fogod ezt a gyülekezetet bevinni arra a földre, amelyet én adtam nekik” (4M20/12).
A kommentátorok nem értenek egyet abban, hogy Mózes viselkedésének melyik aspektusa volt rossz: a haragja? Az a cselekedete, hogy a sziklára csapott, ahelyett, hogy beszélt volna hozzá? Az a célzás, hogy nem I-ten, hanem ő és Áron hozott vizet a sziklából? De hiszen ő csak úgy cselekedett, mint majdnem negyven évvel korábban, amikor maga I-ten mondta neki, hogy üsse meg a sziklát (2M17/6). Akkor miért? Miért bukott meg Mózes ezen a bizonyos próbán? Hiszen már kétszer volt hasonló helyzetben. Miután kijöttek a Vörös-tengerből, a nép három napig utazott anélkül, hogy vizet talált volna. Aztán találtak, de keserű íze volt, és panaszkodtak. I-ten megmutatta Mózesnek, hogyan tegye a vizet édessé (2M15/22-26).
Refidimbe érkezve ismét nem találtak vizet, és panaszkodtak. Mózes kétségbeesetten kérdezte I-tentől: „Mit tegyek ezzel a néppel? Már majdnem készek megkövezni engem”. I-ten türelmesen utasítja Mózest, hogy mit tegyen, és a sziklából víz fakad. (2M17/1–7).
Mózes tehát a múltban két hasonló kihívást is sikeresen leküzdött. Miért most, a harmadik alkalommal vesztette el az érzelmi kontrollt? Mi volt a különbség? A választ a szöveg kifejezetten megadja, de olyan visszafogottan, hogy talán nem értjük meg a jelentőségét. Itt áll:
“Az első hónapban az egész izraelita közösség megérkezett a Cin-sivatagba, és Kádesnél szálltak meg. Ott meghalt Mirjám, és eltemették” (4M20/1).
Közvetlenül ezután ezt olvassuk: „A nép pedig összegyűlt Mózessel és Áronnal szemben.” Egy híres talmudi szakasz (1.) megmagyarázza, hogy Mirjám érdeme volt, hogy az izraelitáknak volt egy kútjuk, amely csodálatos módon végigkísérte őket sivatagi útjaikon. Amikor Mirjám meghalt, a víz megszűnt. Ez az olvasat egyszerűen és természetfeletti módon magyarázza az események sorrendjét. Mirjám meghalt. Aztán nem volt víz. Ebből arra lehet következtetni, hogy addig azért volt víz, mert Mirjám még élt. Ez a csoda az ő érdeme volt. Van azonban egy másik olvasata is a szakasznak, természetes és pszichológiai értelemben. A kapcsolat Mirjám halála és az azt követő események között kevésbé a csodatévő kúthoz, mint inkább Mózesnek az izraeliták panaszaira adott válaszához van köze.
Ez volt az első próbatétel, amellyel a nép vezetőjeként a nővére jelenléte nélkül kellett szembenéznie. Idézzük fel, hogy ki volt Mirjám Mózes számára. Ő volt a nővére, a legidősebb testvére. Ő vigyázta a sorsát, amikor egy beszurkozott kosárban sodródott lefelé a Níluson. Volt annyi lélekjelenléte és merészsége, hogy beszéljen a fáraó lányával, és elintézze, hogy a gyermeket egy izraelita nő, azaz Mózes saját édesanyja, Jócheved szoptassa. Mirjám nélkül Mózes úgy nőtt volna fel, hogy nem tudta volna, ki ő, és melyik néphez tartozik. Mirjám az elbeszélés nagy részében a háttérben van. Látjuk, ahogyan a Vörös tengernél énekelve vezeti az asszonyokat, így egyértelmű, hogy Áronhoz hasonlóan ő is vezető szerepet töltött be. Érzékelhetjük, hogy mennyit jelentett Mózesnek, amikor egy ismeretlen helyen ő és Áron „beszélni kezdtek Mózes ellen a kusita felesége miatt, mert kusita nőt vett feleségül” (4M12/1). Nem tudjuk pontosan, hogy miről volt szó, de azt tudjuk, hogy Mirjámot lepra sújtotta. Áron tehetetlenül fordul Mózeshez, és kéri, hogy járjon közben az asszony érdekében, amit ő egyszerű ékesszólással, a legrövidebb feljegyzett imában – öt héber szóval – meg is tesz: (ּאֵל נָא רְפָא נָא לָה) „Kérlek, I-tenem, gyógyítsd meg őt”. Mózes a negatív beszéd ellenére is mélységesen törődik vele.
Csak az e heti parsában kezdjük teljes mértékben megismerni a befolyását, és ezt is csak burkoltan. Mózes először néz szembe Mirjám nélkül egy kihívással, és először veszíti el érzelmi kontrollját a nép jelenlétében. Ez a gyász egyik hatása, és akik átélték, gyakran mondják, hogy a testvér elvesztését nehezebb elviselni, mint a szülő elvesztését. A szülő elvesztése az élet természetes rendjének része. A testvér elvesztése kevésbé várható és mélyebben megrázó lehet. És Mirjám nem volt átlagos testvér. Mózes neki köszönhette a természetes családjával való teljes kapcsolatát, valamint az Izrael fiai közé tartozó identitását. Közhely, hogy a vezető szerep magányos vállalkozás, ugyanakkor egyetlen vezető sem tud egyedül igazán boldogulni. Jitró mondta ezt Mózesnek sok évvel korábban. Látva, hogy egyedül vezeti a népet, azt mondta: „Te és ezek az emberek, akik hozzád jönnek, csak kimerülnek. A feladat túl nehéz számodra, egyedül nem tudsz megbirkózni vele” (2M18/18).
Egy vezetőnek háromféle támogatásra van szüksége: szövetségesekre, akik mellette harcolnak; egy csapatra, vagy csapatokra, akikre rábízhatja magát; és egy vagy több lelki társra, akinek elmondhatja a kétségeit és félelmeit, aki meghallgatja anélkül, hogy más célja lenne, mint a támogató jelenlét, és aki bátorságot, önbizalmat és kitartást ad neki a folytatáshoz.
Van egy feltételezés, hogy a magas vezetői pozícióban lévő embereknek vastag a bőrük. Pedig a többségük nem ilyen, gyakran kifejezetten sebezhetőek. Mélységesen szenvedhetnek a kétségektől és a bizonytalanságtól. Tudják, egy vezetőnek gyakran két rossz közül kell választania, és soha nem lehet előre tudni, hogy egy döntés hogyan fog elsülni. A vezetőket megbánthatja a kritika és az egykor barátnak tekintett emberek árulása. Mivel ők vezetők, ritkán mutatják a nyilvánosság előtt a sebezhetőség jeleit. Olyan biztonságot és magabiztosságot kell sugározniuk, amelyet valójában nem éreznek.
A vezetőknek szükségük van bizalmasokra, olyan emberekre, akik „elmondják neked azt, amit nem akarsz hallani, és amit senki mástól nem hallhatsz, olyan emberekre, akikben megbízhatsz anélkül, hogy a megnyilatkozásaid a munka színterére is visszaszivárognának”. Egy bizalmas többet törődik veled, mint a problémákkal. Felemelnek, amikor mélyponton vagy, és gyengéden visszahoznak a valóságba, amikor az önostorozás vagy az önelégültség veszélye fenyeget. Maimonidész a Misnához írt kommentárjában ezt a barátság négy fajtája közé sorolja.(2.) „A bizalom barátságának” (חֲבֵר הַבִּטָּחוֹן) – chaver habitachon-nak nevezi, és úgy írja le, hogy van valaki, akiben „abszolút megbízol, és akivel teljesen nyílt és kendőzetlen vagy”, nem titkolod el sem a jó, sem a rossz hírt, tudva, hogy a másik nem fogja kihasználni a bizalmat, és nem is osztja meg másokkal.
A fenti híres epizód figyelmes olvasása Mózes korai életének kontextusában tehát azt sugallja, hogy Mirjám volt Mózes „megbízható barátja”, bizalmasa, érzelmi stabilitásának forrása, és amikor Mirjám már nem volt ott, Mózes nem tudott úgy megbirkózni a krízishelyzettel, ahogyan addig tette. Azoknak, akik mások számára erőforrást jelentenek, szükségük van a saját erőforrásra. A Tóra egyértelműen kijelenti, hogy Mózes számára ez az erőforrás gyakran maga I-ten volt. De még Mózesnek is szüksége volt egy emberi barátra, és úgy tűnik, hogy ez Mirjám volt. Mirjám a maga nemében vezető volt, de testvére egyik erőforrása is. A fentiekből láthatjuk tehát, hogy még a legnagyobbak sem vezethetnek egyedül.
Jegyzetek:
(1.) Taanit 9a.
(2.) Maimonidész, Kommentár a Misna Ávothoz 1:6.
Minden olvasónak békés, szép Szombatot!