Hans Christian Andersen minden bizonnyal a világ egyik leghíresebb meseírója. Egy magyar legenda nyomán megírta A zsidó lány című történetét, és azóta irodalomtörténészek újra és újra nekifutnak, hogy kiderítsék, Andersen antiszemita volt-e, vagy csak történelmi képet festett írásában.
Hans Christian Andersen (1805-1875)
A zsidó lány meséje
Andersen 1841-ben néhány napot Magyarországon töltött, ahol nagyon jól érezte magát. A Mednyánszky Alajos magyar monda- és legendagyűjteményében szereplő Az apa átka című elbeszélésből írta A zsidó lány című történetét. Az 1855-ben keletkezett novella egy Sarah nevű fiatal zsidó lányról szól, aki kiemelkedően teljesít az iskolában, amely azonban egy keresztény intézmény. Saráht ez nem zavarja, sőt, különösen szereti az evangéliumokat tanulmányozni. Tanítója is észreveszi ezt, és szól a lány apjának: gyermekét vagy ki kell vennie az iskolából vagy engedélyeznie kell, hogy Sarah megkeresztelkedjen. Az apa azonban erről hallani sem akar, hiszen ígéretet tett feleségének annak halálos ágyán, hogy soha nem fogja engedni, hogy gyermekük keresztény legyen. Az iskolát otthagyva a fiatal lánynak csak egy esélye van: szolgálónak áll. Egy alkalommal gazdája egy történetet olvas fel neki egy törökről, aki azért könyörög, hogy hadd vegye fel a kereszténységet, mielőtt leszúrják őt a harcban. Sarah ekkor kétségbeesve felkiált: „Még mindig nem keresztelkedtem meg!”. Majd elmeséli, hogy a környékbeli fiúk zsidónak hívják őt, kigúnyolták őt vasárnap is, mikor benézett a templomba, pedig gyermekkora óta érzi a kereszténység erejét. „De anyám, nem viszek bánatot a sírodba! Nem árulom el atyám neked tett ígéretét. Nem fogom elolvasni a keresztények Bibliáját!” – mondja a lány.
Az író álláspontja
A 19. század Európájában a zsidók ábrázolása nem változott jobbára a középkor óta, ezért volt szokatlan, hogy Sarah karakterét kifejezetten szerethetőre írta meg Hans Christian Andersen. Érezhető, hogy szimpatizál vele, ugyanakkor a korszellem is tisztán kiviláglik a novellából: Krisztus az egyetlen út az üdvösséghez. Andersen az eltökélt apát is méltósággal ábrázolja, „szegény, de becsületes” emberként írja le, aki tiszteletreméltóan igyekszik betartani feleségének tett ígéretét. A korszellem azonban úgy értékelte a karaktert, hogy egy makacs férfi, aki elzárkózik az új, és egyedül üdvözítő hittől. Jackie Wullschlager, Andersen életrajzírója úgy fogalmazott: „együttérzéssel és érdeklődéssel mutatta meg zsidó karaktereit abban az időben, amikor a karikatúra volt az általánosan elfogadott.”
Keresztény fiú a zsidók között
Hans Christian Andersen és Sarah sorsa között van hasonlóság, ugyanis Andersent kivette édesanyja a keresztény iskolából, mert ott egy tanár megütötte a kisfiút. Hans onnantól kezdve egy zsidó intézményben folytatta tanulmányait, és egész életében szép emlékeket őrzött ezekről az évekről. Andersen felnőttként is közel került a zsidó kultúrához, mikor beleszeretett egy Sara nevű lányba. A kapcsolat nem volt hosszú életű, mert az író azt mondta kedvesének, hamarosan vesz egy kastélyt, és ott majd munkát ad a lánynak. Sara azonban úgy érezte, ezzel nem szerelmét, hanem felsőbbrendűségét akarja neki bizonyítani a férfi. A lány nem sokkal rá meghalt, és a temető falán kívül temették el, a többi nem keresztények együtt. Andersen erről később azt mondta, úgy véli, hogy a keresztény himnuszok a falon túl is elérnek Sara sírjához, reményt adva a keresztény mennyországba való felemelkedéséhez.
Mi okozza az ellentmondást?
Miközben Hans Christian Andersen mindig az egyetlen igaz hit, a kereszténység mellett foglalt állást, történeteiben gyakran szerepeltet zsidókat, sohasem negatív karakterét – ez pedig azt mutatja, hogy érdeklődött kultúrájuk iránt, és úgy érezte, ők is a társadalom fontos részei. Még azok az irodalmárok is, akik antiszemitizmussal vádolták meg a nagy meseírót, elismerik, hogy mindig tisztelettel ábrázolta a zsidókat írásaiban. Ugyanakkor nem nehéz olyan momentumokat találni műveiben, melyek hátrányos megkülönböztetéssel kezelik a zsidókat, de valószínűleg ez nem Andersen zsidók iránti ellenérzéséből fakadt, hanem a korszellemből.
Andersen 1847-es drámája, az Ahasvérus például a vándor zsidóról szól, a folklórból ismerős, antiszemita módon ábrázolt karakterről, akit arra ítéltek, hogy beutazza a világot, miután megcsúfolta Jézust a keresztre feszítése felé vezető úton. Erik Dal, aki Andersen munkásságának zsidó aspektusait vizsgálta, úgy véli, hogy Andersen ahelyett, hogy kigúnyolta volna a figurát, mint ahogy más írók tették, inkább „szolidaritását fejezi ki a legenda átkozott alakjával”.
Mi az ítélet?
Hans Christian Andersen a valaha élt legnagyobb meseíró volt, akinek történetei közel 200 éve varázsolják el a gyerekeket. Ez tény. Mint ahogy az is, hogy írásaiban gyakran szerepeltetett zsidó karaktereket, és nem mindig előnyös színben ábrázolta őket. Keresztény volt, aki büszkén vállalta a hitét, de sosem nyilatkozott kirekesztően a más vallásúakról. Szeretettel és érdeklődve fordult a környezetében élő zsidók felé, szívesen barátkozott velük. Ez is tény. És hogy akkor hogyan is kell megítélni Andersent? Azt mindenki döntse el maga!