Bevallom, amikor prof. dr. Róna Tamás főrabbi meghívott a Kiskunhalasi Zsidó Gyerektáborba, kicsit vonakodva fogadtam az invitálást. Ennek egyetlen szimpla oka volt: nincsenek túl jó táboros emlékeim. Az utolsó tinikori karatetáboromból három nap után hazajöttem (és vettem anyukámnak egy nagyon ronda otthonkát, amelyet szerintem 30 év múlva se fog felvenni). A főiskolai gólyatáboromról ne is beszéljünk, ahol a tábor másnapján a legtartósabb iskolai barátságaimat a vonatállomáson kötöttem, lévén annyira rossz volt a szervezés, hogy másnap ott állt a fél szobánk. (Nem vicc!) Szóval kicsit szkeptikusan indultam neki Halasnak…
A helyi zsinagógát és közösségi teret volt már szerencsém ismerni, több ízben láttak már vendégül, gondolok itt a néhai Raáb Andrásra vagy a közösség új vezetőjére, mindannyiunk Babijára, Ritter Nándorné elnökasszonyra, aki mindig egy kedves öleléssel, egy jó szóval várja még a farkast is, nemhogy a környékbeli gyerekeket és a hitközség felnőtt tagjait. Igaz, hogy én már a kész táborba csöppentem bele, de a főrabbi és kedves neje, Ivett mesélték nekem, hogy napok óta nagy a sürgés-forgás, minden szobát patyolattisztán kaptak a táborozók, a bevásárlásokat és a menüsort napokig tervezték… Szóval tényleg le a kalappal a helyi zsidó hitközség előtt. Oláh Adriánt eddig egyszer volt csak szerencsém látni, de ahogy akkor, most is igazi meleg szívvel fogadott, és rögvest megmutatta a hitközségi ház oldalában található kis múzeumot is, melyben számos zsidó relikviát tartanak. Ritka az ilyen ember manapság, akinek legalább annyira fontos a közjó, mint a saját jóérzete.
A tér nem volt ismeretlen, de újoncként a társaság annál inkább. Gyermektáborként nem lepődtem meg, hogy az átlagéletkort jelentősen megdobtam a megérkezésemmel, azonban számos felnőtt, illetve család is úgy érezte, ezt a nyolc napot hittársaival és barátaival kell tölteni. Érkezésemkor a főrabbi éppen fogócskázott a kicsikkel, miközben a nagyobbak a tábor legfiatalabb sztárjával, egy három hónapos törpetacskó kölyökkel voltak elfoglalva.
Az asszonyok azonnal a szárnyaik alá vettek, és egy igazán finom maceszgombóc-levessel vártak, miközben a főrabbi és Babi körbevezettek a táborban. Furcsa a „tábor” szót sokadszorra leírnom, mert igazából annyira családias volt a hangulat, hogy nem volt táborérzésem, amint beléptem a kertbe. Minden flottul ment, a gyerekek és családok kellemesen be tudtak költözni a nekik fenntartott helyekre, a konyha szuperül működött, a szervezők gondosan ügyeltek arra, hogy senki se maradjon éhes, és napi ötször kóser étel kerüljön az asztalra, ami közel nyolcvan főnél nem kis teljesítmény.
A megérkezésről lemaradtam, amikor megtörtént a gyerekek csoportbontása; a vezető madrich mellett minden korcsoport 3–3 madrichot kapott. A játék, pihenés és barátkozás mellett a szervezők nagy hangsúlyt fektettek arra is, hogy a vallási élettel és a zsidó kultúrával is jobban megismerkedjenek kicsik és nagyok egyaránt.
„Minden nap lesz Izrael-sarok, illetve krav-maga, vagyis önvédelmi oktatás. A kicsik és nagyok Izrael ókori és jelenkori történelméről tudhatnak meg érdekességeket, legyen az földrajzi, történelmi vagy szociológiai téma. Természetesen mindezt interaktív és játékos módon csináljuk, mert nem akartuk azt, hogy úgy érezzék, iskolában vannak. Számos dolgot maguknak kell elkészíteni, vagy éppen megkeresniük a tábor területén” – mesélte nekem a főrabbi, amikor a tábor tematikájáról érdeklődtem nála. Hozzátette: az idei tábor a zsidó szimbólumok megismerése köré szerveződött, így a foglalkozások is e téma köré épültek. Ami kifejezetten tetszett, ahogy Tamás rabbi minden nap beinvitál ebbe a vallási térbe a srácokat: a reggelt énekléssel kezdték. Mondhatjuk, hogy akklimatizálódnak a kicsik a tanulásra, majd az imára.
„Fontos volt, hogy a vallásukat jobban és kevésbé ismerő táborozók is részt tudjanak venni a programokon, és a magukénak érezzé azokat” – tette hozzá.
Magam is állíthatom, hogy színes és vallási szempontból is felemelő és tanulságos pillanatokat szerzett még nekünk, felnőtteknek is a főrabbi. A kedvencem azonban a Szól a kakas című dal, hihetetlen, hogy harmincsokévesen is ugyanolyan játékossággal lehet énekelni ezt a dalt, mint kissrácként.
Mielőtt bárki azt hinni, hogy egy „unalmas” vallási táborba csöppentem volna, rögtön le kell szögeznem, hogy nem, és erre leginkább az önfeledten szórakozó srácok voltak a legjobb mérce. Nem éreztem rajtuk, hogy muszájból vannak itt, mert a szülőknek nem volt jobb ötlete, hova „tegyék” a gyereket egy hétre. Valódi kapcsolatok, bartáságok, ökörködések, és remélem a főrabbi nem haragszik, meg ha megsúgom, néha csínytevések és rosszalkodások is voltak. (Neveket csak jó pénzért, privát üzenetben vagyok hajlandó elárulni, srácok, a szüleiteknek, úgyhogy mindenki nyugodt lehet)
A fölös energiákat olyan színes programokkal vezettük le a hét során, mint sorversenyek, Ki mit tud? (itt külön meg kell említeni a ZSIMA „rettegett” főtitkárának kritikáit. Szerintem jövőre egy X-Faktor zsűricastingra azért elmehetne), nem beszélve a vízi csatákról és a jégkásagépről, amelyből sajnos, mind a hat ízt meg kellett kóstolnom, vagyis idén se dolgozom le a fölös pocakomat. Innen is köszönöm!
Ami igazán meglepett, hogy egyik nap Soltész Miklós államtitkár úr és Bányai Gábor kormánybiztos, országgyűlési képviselő úr is tiszteletüket tették a táborban. Külső szemlélőként azt kell mondanom – bár a nevükben nem nyilatkozhatok –, hogy rendkívül elégedettnek tűntek a tábor működésével, mondanivalójával, ami szerintem minden egyes, a tábor megvalósításán dolgozó személynek hatalmas elismerés volt.
Nem szabad elfeledkeznünk a Sabbátról, hiszen tábor ide vagy oda, a Szombatot ugyanúgy várjuk. Különleges hangulata volt, hiszen így több, mint száz, ismerős és ismeretlen együtt élhette meg ezt a felemelő pillanatot, ami azért, valljuk be, nem történik meg minden héten velünk, hiszen a legtöbbször a családunk szűk körében ér minket a Szombat. Talán nem véletlen az időpont, hiszen nyolc nap alatt az egész tábor egy nagy családdá kovácsolódott össze.
A táborokat továbbra se nekem találták ki, de ha van olyan hely, ami a legközelebb áll ahhoz, hogy egy pörgő életet élő pesti férfi leküzdje a táborfóbiáját, akkor az Halas. Jövőre ugyanitt!
