A magyar ókortörténet kiválósága, az ELTE Ókortörténeti Tanszékének professzora, a Szegedi Egyetem és az Egri Főiskola tanszékvezető tanára, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt. Szenvedélyes tanító és tudós rabbi. Tammuz hónap 26-án hunyt el Hahn István. Rá emlékezünk.
Hahn István (1913-1984)
Zsidó orvoscsaládban látta meg a napvilágot Hahn Dezső és Herzogh Irma gyermekeként 1913-ban. Latin-görög-történelem szakos középiskolai tanári diplomát és bölcsészdoktori oklevelet szerzett 1935-ben, majd 2 évvel később az Országos Rabbiképző Intézet rabbioklevelét is megkapta. Egyetemi tanulmányai alatt a sémi filológián kívül klasszika-filológiával és a perzsa nyelvvel is foglalkozott. Emellett elsajátította a görögön és latinon kívül a héber, talmudi arameus, szír és arab nyelv kitűnő ismeretét is. Összesen 26 nyelven olvasott, ezek közül számos nyelven írt és beszélt is. E széleskörű nyelvismerete tette lehetővé, hogy egy igen bonyolult témát vizsgáljon doktori disszertációjában, mely Az iszlám legendáinak kozmológiai elemei címet viselte.
Pályafutásának első szakaszában a zsidóság egyik legkiválóbb tudósává vált. Csak néhány az ekkor megjelent művei közül: Majmuni – Szemelvények (1935), Zsidó ünnepek és népszokások (1940), A fény ünnepe (1941), A zsidó nép története a babiloni fogságtól napjainkig (1947). Scheiber Sándorral is sokat dolgozott együtt, közös kutatási területük révén megannyi publikációt adtak közre.
1952-től számos főiskolán és egyetemen adott elő. Szívügye volt a tanítás. Fő kutatási területe az ókori görög és római történelem, valamint a vallástörténet lett. Lebilincselő előadásain tanítványai itták a szavait. Az ókori városi kultúrák, az ókori hadtudomány, a mükénéi és homéroszi kor, az athéni demokrácia, a görög és római mitológia területén egyaránt otthonosan mozgott, és nyelvismeretének köszönhetően olyan átfogó tudást adott tovább, mellyel egyben új megvilágításba is helyezte az adott témát.
Két évtizedes tevékenységével a magyar ókori történet kutatásának nemzetközi hírnevet szerzett. Számos elismerést, kitüntetést, díjat kapott, többek között a Magyar Tudományos Akadémia előbb levelező, majd rendes tagjává választotta. 1970-ben Appianos-fordításáért Akadémiai Díjban részesült. Társelnöke volt az Ókortudományi Társaságnak, ahol az Ábel Jenő Emlékérmet kapta meg. Kitüntették az ELTE Emlékérmével és az Apáczai Csere János Díjjal is.
A közéletben is aktívan részt vett. Fontosnak tartotta, hogy az ókor szeretetét minél szélesebb körben tudja továbbadni sokaknak, ezért rádió- és TV-előadásokat is tartott.
1984. július 26-án, váratlanul ragadta el a halál, hiszen még alkotói ereje teljében volt. Sírja a Farkasréti Temetőben található. Nevét az ELTE BTK Ókortörténeti Tanszékének szemináriumi terme viseli.
Forrás:
Új magyar életrajzi lexikon III. (H-K). Főszerk. Markó László. Budapest, Magyar Könyvklub, 2002.