A böjtnapok olyan különleges időszakokat jelentenek, melyeken az Örökkévaló fokozott mértékben várja a megtérésünket. A nap nem csupán szomorúságot, hanem lehetőségeket is magában hordoz, lehetőséget arra, hogy helyrehozzuk a Szentély pusztulásának kiváltó okát, siettetve általa a végső megváltást, és a messiási idők elkövetkezését.
A Támuz hó 17. napjától Áv hó 9-éig tartó, héberül sloset hásávuotnak, vagy béjn hámécárimnak, jiddisül drájvochennek nevezett gyászidőszakban a történelem során sok negatív esemény történt a zsidókkal Jeruzsálem pusztulásán kívül is. Ennek megfelelően ebben az időszakban nem tartunk esküvőt, nem zenélünk, illetve nem hallgatunk élő zenét, nem vágatunk hajat, a férfiak nem borotválkoznak, illetve nem veszünk új ruhát, nem fogyasztunk ebben az évben még nem kóstolt gyümölcsöt.
A gyász az új hónap kezdetétől, Ros Chodes Ávtól elmélyül, és további kilenc napon át tart, mely héberül tisát hájámim, jiddisül nájntég. Nem eszünk húst, nem iszunk bort, illetve szőlőlevet, valamint nem vásárolunk új ruhát, és nem hordunk frissen mosott ruhát sem. Áv hónap kilencedike Tisá Beáv, 25 órás böjtnap, az evés és ivás tilalmán kívül a fürdés, a házasélet és a bőrcipő viselésének tilalma is érvényben van, akárcsak Jom Kippurkor, ezen kívül a nap deléig csak alacsony széken ülünk. Bölcseink azt mondják, hogy aki gyászolja Jeruzsálem pusztulását, az láthatja majd, amikor elérkezik a Messiás, és felépül a Szentély. Ha ez megtörténik, a zsidó naptár legszomorúbb napjai a végtelen boldogság időszakává változnak majd.
A hagyomány szerint Áv hó elsején halt meg Áron, az első főpap, aki mindig a békességre törekedett. Szintén e napon vált egyértelművé a Szentély első és második pusztulása, a hurbán, napról napra közeledett a vég, nem tudtak már sem hús-, sem boráldozatot bemutatni. Ezekben a napokban nem szokás húst enni és bort inni, kivéve a szombat tiszteletére tartott kidust. Ezért nevezzük tejes napoknak ezt az időszakot, melynek végén érkezünk el Áv hó kilencedik napjához, Tisá Beávhoz.
Szintén a hagyomány szerint ez a nap mindig szerencsétlen nap volt, sok tragikus esemény következett be Áv hónap 9-én. Bölcseink szerint ekkor határozta el az Örökkévaló, hogy nem mehetnek be Kánaán földjére az Egyiptomból kivonult zsidók. Negyven évig kell a sivatagban bolyonganiuk, míg megszületik és felnő az új nemzedék, akik elfoglalhatják az országot. Ezen a napon került Egyiptomba József rabszolgának. Nemsokára családja többi tagja is követte őt, és megkezdődött az egyiptomi rabszolgaság. E napon gyújtották fel Salamon templomát, azaz az első Szentélyt, I. e. 586-ban a várost elfoglaló babilóniai seregek. Szintén ezen a napon gyújtották fel a babilóniai fogságból hazatértek által felépített és Heródes uralkodása alatt átépített második Szentély a Titus vezette légiók 70-ben. A középkorban 1492-ben ekkor történt a zsidók kiűzése Spanyolországból, Torquemada főinkvizítor sugalmazására.
Áv hó 9-e hasonlóan Jom Kippurhoz teljes böjtnap, napnyugtától másnap estig tartó huszonöt órás szigorú böjttel. Tilos az étel- és italfogyasztás, nem viselünk bőrcipőt, mert a régi időkben a kényelem és gazdagság jelképe volt, tisztasági mosdáson kívül tilos a fürdés és illatszerek használata, tilos a házastársi érintkezés. Nem mosunk, és a hölgyek nem sminkelik magukat, nem végzünk semmiféle munkát.
A böjt előtti utolsó étkezésnél, az áruhát máfszeketnél, szokás gyümölcsöket és hamuval megszórt tojást enni. A tojás a gyász jelképe. A zsinagógába vászoncipőben vagy papucsban megyünk, párnákon foglalunk helyet a földön vagy a lépcsőkön. A Megilát Éhá-t, azaz Jeremiás siralmait olvassuk, hagyományos, kántáló dallammal. A Tórából Mózes figyelmeztetéseit, feddő szavait olvassuk, hogy milyen csapások is várnak a népre, ha elfordulnak az Örökkévalótól.
Áv hó tizedik napján délig még nem szokás húst fogyasztani és bort inni, mert eddig égett a Szentély. Ezután megváltozik a hónap elnevezése, Menáhem Áv, azaz vigasztaló Áv lesz a neve. Hosszú időn keresztül állt Jeruzsálem egyik magaslatán a Szentély, mely annyira fontos szerepet töltött be a zsidó nép életében, hogy a 613 micva, parancsolat, mintegy kétharmada vele kapcsolatos. A szentély lerombolása után elrendelték bölcseink, hogy minden örömben meg kell emlékeznünk a Szentélyről és az elpusztulásáról, miként írva van a 137. Zsoltárban. Így hangzik: „Ha elfelednélek Jeruzsálem, száradjon el jobbom, tapadjon nyelvem az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha nem emelem Jeruzsálemet örömöm csúcsára”.
A kalácsból vett chálá, a házunk vagy lakásunk falán befestetlenül hagyott felület, vagy az esküvőn eltört pohár, mind a „zécher l’Mikdás”, azaz a Szentélyre való emlékezés, és egyben emlékeztetés is arra, hogy nem lehet teljes a legnagyobb örömünk sem a Szentély nélkül.