Az i. sz. I. században élt zsidó történetíró, római császárok kegyeltje, Jeruzsálem elfoglalásának szemtanúja.
Josephus Flavius Jeruzsálem egyik elit családjában született i.sz. 37 körül, Joszéf ben Mattitjáhu (יוסף בן מתתיהו) néven. Egy befolyásos zsidó pap másodszülött fiaként látta meg a napvilágot, míg édesanyja egy olyan arisztokrata családból származott, amely rokoni kapcsolatban volt a Hasmoneus-dinasztiával. Fontos kiemelni, hogy Josephus apja a Jojarib papi rendből származott, amely a jeruzsálemi templom 24 papi rendje közül az első volt. Így Josephus Izrael főpapjának, Jonathan Apphusnak az egyenesági leszármazottja volt. A fiatal Josephus testvérével együtt nevelkedett és tanult Jeruzsálemben. Feltételezhetjük, hogy a két fiatal a korban a lehető legjobb oktatásban részesült. Valószínűleg mind egyéni kvalitásai, mind pedig családi kapcsolatai révén csakhamar olyan feladatokat kapott a közösségtől, amelyek nemcsak tudást, de komoly diplomáciai érzéket is igényeltek. Így történhetett meg, hogy húszas éveinek közepén Rómába küldték, hogy ott Nero császárral tárgyaljon néhány lefogott zsidó pap szabadon bocsátásáról.
Josephus 66-ban visszatért Jeruzsálembe, épp amikor újfent megerősödtek a zsidók rómaiak elleni fegyveres akciói. Önnön maga úgy emlékszik vissza erre az időszakra, mint aki nemigen hitt egy sikeres felkelésben, de ugyanakkor nem akart árulónak látszódni a zsidók szemében. Így végül úgy döntött, hogy elvonul a jeruzsálemi templom felső traktátusába, és ott várja ki az események végkifejletét. A rómaiak a felkelés vezetőit elfogták, és – a tőlük megszokott keménységgel és brutalitással – valamennyit kivégezték. Ez azonban csak olaj volt a tűzre… A feldühödött tömeg a templomhoz vonult, ahol Josephus is kénytelen volt véleményt nyilvánítani. Szintén saját bevallása szerint, ekkor rokonszenvet színlelt a lázadók iránt, hogy lecsillapítsa a feldühödött tömeget. Szintén saját bevallása szerint abban bízott, hogy a rómaiak immár nagyobb csapatokat mozgósítanak a zsidó lázongások leverésére. Végül Cesare Gallus szíriai prokonzul és szövetséges csapatai – köztük II. Agrippa király egységei – 66 szeptemberében benyomultak Júdeába mintegy 30 000 fős sereg élén. Eleinte sikeresnek tűnt Gallus hadjárata, ám a Templom-hegyet nem tudta bevenni, s úgy döntött, visszavonul a tengerpart irányába. Azonban a visszavonuló római csapatokon rajtaütöttek a zsidó felkelők, és meglepetésszerű győzelmet arattak. Gallus 67 tavaszán meghalt, s a császár Vespasianust nevezte ki a csapatok parancsnokává, aki fiával, Titusszal együtt érkezett meg a tartományba. A császári utasítás egyértelmű volt: bármi áron le kell verni a zsidó felkelést.
Mi történt ezalatt Josephussal? Egyrészt a győzelem hírére elkezdett maga is hinni a felkelés sikerében, másrészt 67-ben megbízást kapott Galilea katonai parancsnoki teendőinek ellátására, bár semmilyen tényleges katonai tapasztalattal nem rendelkezett…
Azonban azt is látni kell, hogy Galilea erősen megosztott volt a felkelés kapcsán. Például Sepphoris és Tiberias lakói a rómaiakkal való béke fenntartása mellett döntöttek. Mi több: az előbbi város egyenesen a római hadsereg segítségét kérte városuk védelmében, addig Tiberias lakói Agrippa király csapataihoz fordult hasonló megfontolásból.
Időközben megérkeztek nemcsak az új római parancsnokok, hanem csapataik is, és elkezdték a zsidó erődöket szisztematikusan ostrom alá venni. Nem volt kérdés, hogy a tapasztalt vezetőkkel bíró római seregek előbb-utóbb mindenütt felmorzsolják a zsidó ellenállást. A felkelők részéről, nyilván a vereségek hatására is, egyre inkább csökkent a lelkesedés. Josephus hiába volt Galilea parancsnoka, egyszerűen nem volt akkora hadserege, hogy csatát vállaljon a rómaiakkal… Így 67 tavaszára Josephus és maroknyi csapata beszorult Jotapata erődjébe. Az ostrom 47 napig tartott, végül a rómaiak felőrölték az ellenállást. Az ostrom utolsó felvonásaként az erődöt elfoglaló római legionáriusok felkoncolták az erőd megmaradt védői mellett az ide menekült nőket és gyerekeket is, mintegy 1200 embert… Josephus azonban 40 társával el tudott menekülni, de egy közeli barlangban csapdába estek. A rómaiak megadásra szólították fel őket, amit először megtagadtak. S hogy mi történt a barlangban? Csak és kizárólag Josephus beszámolójára tudunk támaszkodni. Állítása szerint a csoport tagjai először a kollektív öngyilkosság mellett döntöttek, de ekkor Josphus elmagyarázta társainak, hogy az öngyilkosság bűn. Helyette inkább húzzanak sorsot, és Isten kezébe helyezzék a döntést: minden ember az utána következőt ölje meg, majd a maradék is ölje meg a rákövetkezőt, mígnem mindenki meghal, és senki nem esik bűnbe. Hogy, hogy nem, Josephus utolsónak maradt egy társával, akit sikeresen meggyőzött arról, hogy inkább adják meg magukat a rómaiaknak, mert könnyen lehet, hogy csodálatos életben maradásukkal valamilyen felsőbbrendű célt szolgálnak, arról nem is beszélve, hogy így egyikük sem lesz sem gyilkos, sem áldozat…
Így Josephus és társa római fogságba estek, s talán nem meglepő módon Vespasianus látni akarta az akkora már közismertté Josephust. Annak ellenére, hogy megadta magát ő és társa is, a kivégzés réme ott lebegett a fejük felett. Azonban Josephus elmondta a római hadvezérnek, hogy még Jotapata ostromakor isteni kinyilatkoztatást kapott, miszerint mind Vespasianus, mind pedig fia, Titus császár lesz. A római hadvezér hitte is, meg nem is egy zsidó szavait, azonban a Nero halála utáni időszak (a „négy császár éve”) végén mégiscsak Vespasianus lett a Római Birodalom császára… Josephus helyzete meglehetősen egyedi volt. Ugyan Titus gazdagon megjutalmazta jóslatáért, de azért rabszolgasorba vetették. Josephus – ha nem is szabad akaratából –, de követte a római sereget, látta, miként számolják fel a zsidó ellenállást Júdeába és Galileában. Helyzete ugyanakkor igen kényes volt, hiszen a rómaiak tartottak attól, hogy elárulja a még harcoló zsidó felkelőknek terveiket, ugyanakkor zsidók egyszerűen árulónak tartották. Ott volt Gamla harminc napos ostrománál, majd a Tábor-hegyi erődítmény, végül pedig gischalai erőd bevételekor is. Már csak Jeruzsálem tartotta magát, amelynek bevétele nyilván szimbolikus jelentőséggel is bírt.
Vespasianus Jeruzsálem elfoglalását Titusra bízta, mivel ekkor jött el Vespasianus ideje, hogy beavatkozva a polgárháborúba elfoglalhassa a császári trónt, és dinasztiát alapíthasson. Titus végül egy hosszan, öt hónapig húzódó véres ostrom végén bevette a várost, soha nem látott vérengzést tartva, ugyanakkor a Templomot is földig romboltatta. Mindennek Josephus szemtanúja volt, sőt: saját beszámolója szerint tárgyalóként működött közre a védők és a rómaiak között, amely idő alatt szüleit Simon bar Giora túszként fogva tartotta.
71-ben Titus kíséretében Josephus kénytelen volt Rómába utazni, ahol végig kellett néznie Titus diadalmenetét is. Ugyanakkor személyes sorsa és anyagi helyzete megoldódott. Cliens–patronus viszony jött létre közte és Titus között, s ennek értelmében Josephus nem csupán szabad ember lett, hanem egyenesen római polgár, aki évjáradékot kapott a császártól, mi több: szállást a császári palotában és egy kisebb birtokot Júdeába. Ekkortól használta maga is a Josephus Flavius nevet, emlékezve és emlékeztetve arra, hogy kinek is köszönheti vagyonát és társadalmi státuszát. Bár Josephus szerette magát úgy látni, de még inkább láttatni, hogy komoly befolyással bír a császári udvarra, s ugyanakkor a zsidó diaszpórában is súlya van a szavának, de ezek erősen túlzó állítások voltak. A római zsidó diaszpóra nem fogadta be, s bár a császárok kedvelték, és alkalom adtán kikérték véleményét is, de ennél több nem volt a császárrá vált Vespasianus és Josephus viszonyrendszerében.
Josephus magánéletéről viszonylag keveset tudunk, de az biztosan állítható, hogy négy alkalommal is megnősült – két feleségétől is elvált –, és legalább három fia megélte a felnőttkort. Tudjuk, hogy egyik feleségét, akitől később elvált, Vespasianus nyomására vette el. A császár ugyanis jó ötletnek tartotta, ha egy elfogott és rabszolgasorba kényszerített fiatal zsidó lányt hozzáad kedvenc „udvari zsidójához”, miközben az ilyen házasság a papi származású zsidó emberek számára kifejezetten tiltott volt. Josephus Flavius i. sz. 100 körül hunyt el, halálának pontos körülményei nem ismertek. Jospehus élete kalandos és változatos, erkölcsi megítélése legyen az Olvasó feladata. De az is tény, hogy művei, különösen a Zsidó háború, a szemtanú hitelességével íródtak, és a mai napig komoly forrásai az I. század római történelmének, annak római–zsidó vetületével együtt.