Talán nem meglepő, hogy miként a komolyzenei műfajokban is bőségesen találkozhatunk zsidó vonatkozású művekkel, úgy a könnyedebb zenés alkotások esetében sincs ez másként. Így nyár derekán, a szabadtéri színházi előadások és zenés fesztiválok időszakában tekintsünk ki egy kicsit a könnyebb, modernebb zenei hangvételű művekre!
Mielőtt azonban konkrét példákat vennénk nagyító alá, nagyon fontos említést tenni arról, hogyan játszott a zsidóság meghatározó szerepet a XIX.–XX. század fordulóján a modern kor új zenés műfajának, a musicalnek a kialakulásában. Ugyanis minden az Új Világban, az új lehetőségek hazájában kezdődött, egészen pontosan a New York-i Broadwayn. Mára a musical és a Broadway fogalma összekapcsolódott, nem véletlenül. Ott mutatták be először a XX. század elején ezeket az új zenés színházi darabokat, melyeket legtöbb esetben zsidó zeneszerzők komponáltak, sokszor zsidó szövegírók írtak, és mindenekelőtt zsidó producerek tettek híressé és sikeressé. A XIX. század végétől számottevő zsidó közösség emigrált Európa számos pontjáról és telepedett le New Yorkban, ezzel egy új, meghatározó szellemi-kulturális közeget létrehozva, mely virágzásnak indult és aktívan folytatódott a XX. században. Ennek a folyamatnak az egyik szellemi terméke a musical is.
A kor két leghíresebb zsidó származású, amerikai karmester-zeneszerzője szívesen kísérletezett és mozgott a klasszikus és a modern zene, a jazz határán. George Gershwin jazzoperákat/jazzmusicaleket írt, leghíresebb közülük a Porgy és Bess, mely nem csupán zenei szempontból számított úttörőnek, de szociokulturális szempontból is provokatív volt: szembement az afroamerikaiak elnyomásával és megkülönböztetésével azzal, hogy színesbőrűeket tett meg főszereplőknek. Leonard Bernsteint is hasonlóan foglalkoztatták a társadalmi igazságtalanságok, egyenlőtlenségek, az etnikai kérdések az új amerikai társadalomban (is). Így született meg a méltán híres West Side Story, ami az első igazi modern musicalnek számít. Érdekesség, hogy eredetileg az alkotók az „East Side Story” címet szánták a musicalnek, és a Manhattan Lower East Side-ján élő zsidó és katolikus csoportok versengését akarták bemutatni. A női főszereplő egy holokauszttúlélő lett volna, aki Izraelből érkezett Amerikába, a konfliktus pedig a Pészach és a húsvét közötti időszakban zajlott volna. Arthur Laurents drámaíró azonban úgy vélte, hogy ez az ötlet túlságosan elcsépelt, ezért végül úgy döntöttek, hogy Manhattan West Side-jára helyezik át a történetet, ahol a Puerto Rico-i közösség él. Ugyanakkor a mű kiemelt alkotógárdája kizárólag zsidó művészekből állt: a szövegírót, a zeneszerzőt és a koreográfust is beleértve.
A musical a Broadwayn kívül Hollywood-ot is elérte, az 1939-ben forgatott Óz, a csodák csodája kultuszfilm lett. Az alkotók többsége ebben az esetben is zsidó művész volt, továbbá az mondják, az Óz-történet több, rejtett kétértelműséget és motívumot hordoz, melyek a zsidó kultúrára vagy a Holokausztra utalnak. A harmincas évektől a zsidó zeneszerzők meghatározó szereplőivé váltak a hollywoodi filmgyártásnak, a filmzene is virágzásnak indult.
És ha már Hollywood, több mint negyven évvel később született meg a Yentl című zenés film a híres, zsidó származású színész-énekesnő, Barbra Streisand rendezésében és főszereplésével. A mű a „Yentl, a jesiva fiú” című novella filmadaptációja. A történet egy lengyel askenázi zsidó lányról szól, aki, miután édesapja meghal, úgy dönt, hogy fiúként álruhában éli az életét, hogy ezáltal részt vehessen a zsidó felsőoktatásban és a talmudot tanulmányozhassa. A „Papa, can you hear me” című dal világszerte híressé vált a musicalt és filmmusicalt kedvelők körében.
Streisand korábbi filmmusicalje, a 68-as világsikerű Funny Girl ugyan nem zsidó témájú, ugyanakkor a főszereplő gondoskodott arról, hogy egyértelműen bemutassa egy, a kor fiatal zsidó nőalakját, aki intelligens, vicces és szép, szembemenve a kor sztereotípiájával, miszerint az amerikai zsidó nők nem lehettek akkoriban kellően függetlenek. A film telis-tele van slágerekkel, leghíresebb talán a „Don’t rain on my parade” című dal.
De térjünk vissza az eredetileg színpadra szánt musicalekhez, melyekből ugyan – a legtöbb esetében – filmváltozat is készült. Ilyen az ikonikus Kabaré (Cabaret), melyet a Kander-Ebb páros neve fémjelez, 1966-ban színpadon, 1972-ben pedig a filmvásznon is bemutatták az ’Isten veled, Berlin!’ című könyvből készült musicalt. A film Liza Minellit világhírűvé tette, és nyolc Oscar-díjat sepert be. A darab a náci Németországban játszódik, bemutatja, miként eszkalálódnak a fasiszta nézetek a harmincas évek elején, és ez hogyan érinti a történet zsidó és nem zsidó szereplőit.
Hasonló történelmi háttérbe ágyazva íródtak még egyéb Broadway-musicalek, mint például a Parade vagy a Ragtime, melyeknek központi témája a második világháború és a Holokauszt, de ezek a produkciók megmaradtak a tengerentúlon, itthon nem találkozott velük a közönség. Aki kicsit is járatos a musical világában, az egészen biztosan ismeri a műfaj koronázatlan királyát, Andrew Lloyd Webbert, akinek, talán mondható így, a legnagyszerűbb musicaleket köszönhetjük. Két ismertebb darabja is zsidó vonatkozású. Az egyik – a több mint nyilvánvaló okokból kifolyólag – a Jézus Krisztus Szupersztár című rockopera, aminek 1971-ben a Broadway-n történt bemutatását követően filmváltozata és elkészült 1973-ban. A történet Jézus életének utolsó időszakát meséli el, beleértve az árulást és a keresztre feszítést, sokszor központi helyzetbe állítva Judás karakterét, és az ő nézőpontjából is bemutatva az eseményeket. A későbbiekben több politikai és vallási (keresztény és zsidó egyaránt) csoport kritizálta a darabot, beleértve a Magyar Népköztársaságot is. 1972-ben be is tiltották a musicalt hazánkban.
Kevésbé megosztó Webber másik zsidó vonatkozású darabja, a József és a színes, szélesvásznú álomkabát, amely a Biblia egyik legszebb, legfordulatosabb történetét, a József legendát dolgozza fel: a kiválasztott fiú történetét, akinek kitaszítottsága és felemelkedése a megbocsátás és a tolerancia nagy példázata. A darab világsiker lett.
Végül pedig lássuk azt a két zenés darabot, ami talán a legemblematikusabb és legösszetettebb módon villantja fel a zsidó kultúrát, vagyis mind történetében, mind zenéjében képviseli a zsidóságot.
Az egyik az 1964-ban bemutatott Hegedűs a háztetőn című musical, mely az orosz-zsidó Sólem Aléchem által, héber nyelven írt Tevje és lányai átirata. Ez a darab tett kísérletet arra, hogy az egyik első népszerű poszt-holokauszt ábrázolása legyen egy eltűnt világnak és a kelet-európai zsidóság történetének. Amerikában és Nyugat-Európában hatalmas siker volt, hamarosan a külföldi bemutatók után itthon is színpadra vitték, ugyanakkor 1974-től a hetvenes évek végéig mégis betiltották Magyarországon, és még egy bő évtizedig nem tűzték műsorukra a magyar színházak. A történet középpontjában Tevje, az apa és öt lányának élete áll, hogyan próbál a családfő ragaszkodni a zsidó valláshoz, hagyományokhoz miközben különböző megpróbáltatások érik a család életét. Harcokat kell vívnia elsősorban a lányaival, akik szerelemből szeretnének házasodni, de választottjaik egyre távolabb esnek a zsidó hit határaitól és örökségétől. A műben található számos ismert dal közül talán a leghíresebb a „Ha én gazdag lennék” kezdetű nóta. Ismerősen cseng mindannyiunk fülében, minden bizonnyal Bessenyei Ferenc hangján fel is tudjuk idézni magunkban Tevje dallamait.
A másik darab egy magyar musical, ami a világ első klezmer-musicalje. A Jávori Ferenc által komponált Menyasszonytáncnak 2006-ban volt az ősbemutatója a Budapesti Operettszínházban.
A zenés mű Indig Ottó Torockói menyasszony című színműve alapján készült. A történet szerint Erdélyben, egy románok, magyarok és zsidók lakta településen András éppen legénybúcsút tart. Házasodni készülne, de menyasszonyának nincsenek hivatalos iratai. A katolikus családban nevelkedett Rózsiról az esküvő előtt kiderül, hogy zsidó. A faluban elszabadulnak az indulatok. A musical alkotója, Jávori Ferenc így nyilatkozott: „Az identitáskeresés, a különböző hagyományokkal rendelkező közösségek együttélésére jellemző súrlódások és egymásra találások bemutatására a zene a legmegfelelőbb közeg.” Ez több szempontból is nagy igazság. Az előbb említett társadalmi-szociokulturális problémák sajnos örökérvényűek, de a rá kínált megoldás is az. Amellett, hogy a zene örök, az egyetlen igaz közös nyelv lehet bármilyen körülmények között.
