Jelen sorok megjelenésének napján emlékezünk Menachem Begin születésének 109. évfordulójára. Menachem Begin (Breszt-Litovszk, 1913. augusztus 16. – Tel-Aviv, 1992. március 9.) cionista vezető, Izrael egyik legjelentősebb politikusa és államférfija volt.
Begin a Knesszetben beszél
Fiatalon csatlakozott a cionista mozgalomhoz, ahol vezető pozíciókat látott el. A második világháború kitörése után Vilnóba menekült, ahol a szovjet NKVD letartóztatta. A német támadás után – mint lengyel állampolgárt átadták a briteknek – belépett Władysław Anders lengyel hadseregébe. 1942-ben Palesztinába helyezték át. Leszerelése után Palesztinában maradt, és az Irgun nevű földalatti félkatonai szervezet parancsnoka lett, amelynek célja a megszállónak tekintett britek elleni küzdelem és a szabad zsidó állam megteremtése volt. Izrael állam 1948-as megszületése után jobboldali politikus lett. 1977 és 1983 között a miniszterelnöki pozíciót látta el. 1978-ban Anvar Szadattal közösen elnyerte a Nobel-békedíjat az egyiptomi–izraeli békeszerződés megkötéséért. (Anvar Szadat (Mit Abu I-Kóm, 1918. december 25. – Kairó, 1981. október 6.), egyiptomi politikus, katonatiszt, Egyiptom harmadik elnöke 1970-től 1981-es meggyilkolásáig. Szadat egyik merénylője, Haled el-Iszlámbúli elmondása szerint tettük hátterében főként az egyiptomi–izraeli békeszerződés állt.)
A brit titkosszolgálat 1947 februárjában „hivatalos forrásokból” fülest kapott: Menahem Begin, a „notórius palesztinai cionista terrorista” arcátültetésen esett át. Úgy tudták, hogy egy svájci laboratóriumban operáltatta meg magát egy német doktor segítségével. „Egyelőre még nem tudjuk, hogy néz ki az új arca”, zárult a jelentés. A News Chronicle nevű sajtóorgánum rosszmájúan hozzátette: ha még át is ültették a terrorista arcát, „csámpás lába, kampós orra és csálé fogai valószínűleg változatlanul megvannak”. A „hivatalos forrás” nem volt más, mint egy rehovoti diótermesztő, Hilik Weizmann. Ő a későbbi baloldali izraeli államelnök, a Beginnel szemben álló Hajim Weizmann öccse volt. Az arcátültetésről szóló történetet azonban a magyar származású cionista író, Artur Koestler (Kösztler Artúr magyar-brit regény- és újságíró, társadalomfilozófus) is terjesztette – ő a jobboldali Begin támogatója volt. A képtelen meséket és mítoszokat Begin ellenzői és követői is elhitték, továbbadták és alkalmanként – ahogy az lenni szokott a szóbeszédekkel – át is farigcsálták. A puszta tény, hogy profi nyomozók által összeállított vaskos aktái a brit Nemzeti Levéltárban több mint 15 eltérő életrajzot és nyolc álnevet tartalmaznak Menahem Beginről, kellőképpen illusztrálja, hogy milyen legendás és ellentmondásos személyről van szó. A britek hosszú ideig egyszerűen gyarmati hatalmuk ellen lázongó terroristát, „gengsztert” láttak benne; ellenfelei – mint a szocialista David Ben-Gurion, Izrael állam első miniszterelnöke – fasisztának és nácinak nevezték.
A kormányfői irodáig vezető út azonban náci bombákon és kommunista börtönökön, brit bajonetteken és tel-avivi rejtekhelyeken, szabadságharcon és terrorizmuson keresztül vezetett. Amíg Begin bejárta ezt az utat, érthető módon számos legendát és mítoszt szült élete. Ezek egy részét maga találta ki, volt, amelyet csak felkapott és tovább terjesztett, másokat hevesen tagadott. Annyi azonban bizonyos, hogy pályája és tettei körül megannyi ellentmondás keringett, melyeknek egy része még ma is él Beginnel kapcsolatban.
Visszatérve a kronológikus bemutatáshoz: Begin tanulmányait előbb a Mizrahi Héber Iskolában folytatta, majd a Varsói Egyetemen jogi diplomát szerzett. A Hasomer Hacair mozgalommal való rövid kapcsolata után Vlagyimir Zsabotinszkij (1.) lelkes követőjévé vált, és csatlakozott az általa alapított revizionista cionista mozgalomhoz, a Betarhoz, noha kapcsolata a mozgalom vezetőjével nem volt konfliktusmentes. (Zárójeles gondolat a radikalizmusról: Zsabotyinszkijt – saját, ám történészek által vitatott elmondása szerint – maga Herzl Tivadar rángatta le a szónoki pódiumról az 1903-as cionista kongresszuson, túl szélsőségesnek ítélve a fiatal orosz-zsidó aktivistát. Hasonlóképpen Begint Zsabotyinszkij nevezte egyik utolsó találkozásukkor „öngyilkos álmok” dédelgetőjének, mégpedig a későbbi miniszterelnök Begin heves nacionalizmusa okán.)
A fiatal Begin szónokol, a háttérben Zsabotinszkij képe
Varsó német megszállása elől Begin Vilnába menekült, ahol 1940-ben a szovjet hatóságok (NKVD) cionista tevékenységére hivatkozva letartóztatták, és nyolc év kényszermunkára ítélték. 1940 és 1941 között Szibériában tartották fogva, majd lengyel állampolgárságára való tekintettel átadták a briteknek. Ezt követően belépett a hadseregbe, és 1942-ben Palesztinába helyezték át. Szülei és bátyja a Holokauszt során életüket vesztették.
1943 vége felé, miután leszerelt a lengyel hadseregből, az Irgun parancsnoka lett. Ez a militáns, földalatti szervezet a palesztinai zsidó állam megteremtéséért küzdött, így ellentétbe került a britekkel, akik ekkor uralmuk alatt tartották a területet. Az ellenállásnak számos módja volt, beleértve az erőszakot is. 1944-ben fegyveres harcot hirdetett a britek ellen, akik 10 ezer font sterling pénzjutalmat ajánlottak fel Begin elfogása érdekében. Az Irgun ismertebb akciói közé tartozott az akkói börtön elleni akció, amely az Irgun fogvatartott tagjainak kiszabadítására irányult. 1946-ban pedig az Irgun felrobbantotta a jeruzsálemi Dávid Király szállodát. A merénylet 91 ember életét oltotta ki. (A merénylet végrehajtása előtt azonban Begin figyelmeztette az angolokat.)
Izrael állam 1948-as megszületésével és az Irgun feloszlatása után Begin megalakította a Szabadság Pártot (Herut), amelyet ő képviselt az Izraeli Parlamentben (Knesszet), ahol 1949-ben került sor az első gyűlésekre. A Herut vezetői pozícióját több mint 30 évig látta el. A párt közismert volt jobboldaliságáról és erősen nacionalista nézeteiről. Begin vezette a Nyugat-Németországgal megkötött jóvátételi szerződés elleni tiltakozó kampányt 1952-ben.
1977 májusában, amikor a Likud blokk támogatásával elegendő számú mandátumot szerzett a kormányalakításhoz, Begint Izrael első jobboldali miniszterelnökévé választották (addig a szocialisták voltak hatalmon). Begin ragaszkodott az 1967-ben megszállt Ciszjordánia és a Gázai övezet megtartásához. Ennek ellenére ő volt az első olyan izraeli miniszterelnök, aki hivatalosan és nyilvánosan találkozott arab államfővel. Erre a találkozóra 1977 novemberében került sor, amikor Jeruzsálemben vendégül látta Anvar Szadat egyiptomi elnököt. Ő vezette az izraeli békedelegációt is, amely béketárgyalásokat kezdett az arabokkal. Ennek eredményeként 1978 szeptemberében Szadattal és Jimmy Carter amerikai elnökkel aláírták a Camp David-i egyezményt.
Balról jobbra: Begin, Carter és Szadat Camp Davidben
Ezt követően 1979 márciusában sor került a végleges egyiptomi–izraeli békeszerződés megkötésére is. A szerződés aláírása a washingtoni Fehér Házban történt Begin és Szadat részvételével, az eseményen Carter elnök is jelen volt. A fentiekre tekintettel 1978-ban Begin és Szadat közösen elnyerte a Nobel-békedíjat. Begin és Izrael számára egyszerre volt kiemelkedően jelentős és nehéz a döntés. Egyrészt a békeszerződés békét hozott az ország legnépesebb és katonailag legjelentősebb ellenfelével, másrészt jelentős területi veszteségeket okozott. A korábban Egyiptomtól elfoglalt Sínai-félszigeten ekkor már több izraeli település létezett, amelyekez fel kellett számolni.
Az 1982 júniusában kitört libanoni háború (béke Galileáért hadművelet) vitákhoz és demonstrációkhoz vezetett. A háború, amelynek célja a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PLO) kiűzése volt, jelentős számú palesztin polgári áldozattal is járt, ezért ez kezdetben Izrael nemzetközi elszigeteltségéhez és az Amerikai Egyesült Államokkal való komoly vitákhoz vezetett. Emellett az izraeli hadsereg is számottevő emberi veszteséget szenvedett. Bár az ebből fakadó problémák többsége hamarosan megoldódott, vagy mérséklődött, a háború olyan örökséget hagyott hátra, amely még jóval Begin közélettől való visszavonulása után is vitákhoz vezetett. Ennek és feleségének, Alizának halála (1982. november) jelentős szerepe játszott Begin 1983 októberében bekövetkező, a miniszterelnöki pozícióról való lemondásában. Begin ezt követően visszavonult, magányos életet élt, és idejének nagy részét a lakásában töltötte. A nyilvánosság előtt ritkán mutatkozott, leggyakrabban felesége sírját, illetve a kórházat látogatta meg. 1992. március 9-én hunyt el a jeruzsálemi Ihilov Kórházban, szívroham utáni komplikációk következtében. Az Olajfák hegyén temették el.
Begin temetése
Begin miniszterelnöksége jólétet hozott az átlagos izraeli emberek számára, de emellett jellemző volt az emelkedő eladósodás és az infláció is. Ahogy nőtt az életszínvonal, úgy nőttek az emberek elvárásai is. Begin politikusi tehetsége tagadhatatlan és nyilvánvaló volt. Európai származása és udvarias modora ellenére képes volt jelentős népszerűséget elérnie az ellenfeleivel, különösen az ellenzékével szemben. A közvéleménykutatási adatok alapján lemondásakor ő volt a legnépszerűbb és legtiszteltebb izraeli politikus.
Menahem Begint sok mindennek látták élete során. Követői számára egyike volt „a történelem legdicsőségesebb és legsikeresebb embereinek”, míg a vele egyébként szimpatizáló Artur Koestler úgy vélte, hogy „Begin egy romantikus lengyel, aki megtanította a népét meghalni, de politikai szinten élni már nem”.
Jegyzet:
(1.) Politikailag nehezen kategorizálható, lényegében keményvonalas jobboldali cionista politikus.
Források:
- wikipedia szócikkek
- Veszprémy László Bernát: Menahem Begin legendás élete (Kérdések Izrael első jobboldali miniszterelnökének korai karrierje körül, 1913–1948) – Világtörténet 2017.3. sz. 481-496 o.
- Veszprémy László Bernát: A cionista jobboldal atyja (Kommentár közéleti és kulturális folyóirat 2019/2.)