A közösségi vezető munkáját ünneplő vacsorán a meghívott előadó számos tulajdonságát méltatta: elkötelezettségét, kemény munkáját és előrelátását. Amikor leült, a vezető odahajolt hozzá, és azt mondta: „Egy dolgot elfelejtettél megemlíteni”. „Mi volt az?” – kérdezte a szónok. A vezető így válaszolt: „Az alázatosságomat”.
Valóban így van. A nagy vezetők sok tulajdonsággal rendelkeznek, de az alázatosság általában nem tartozik közéjük. Ritka kivételektől eltekintve általában ambiciózusok, és nagyfokú önbecsüléssel rendelkeznek. Elvárják, hogy engedelmeskedjenek nekik, tiszteljék, becsüljék, elismerjük őket, sőt féljenek tőlük. Lehet, hogy könnyedén viselik „felsőbbrendűségüket” – Eleanor Roosevelt ezt „egy láthatatlan korona viselésének” nevezte –, de ez és az alázatosság között különbség van.
Ez a párása egyik rendelkezését váratlanná és erőteljessé teszi. A Tóra egy királyról beszél. Tudva, ahogy Lord Acton fogalmazott, hogy a hatalom hajlamos a megromlásra, és az abszolút hatalom megrontja az abszolút értéket, három kísértést határoz meg, amelyeknek egy király az ókorban ki volt téve. Egy királynak, mondja, nem szabad sok lovat, feleséget vagy vagyont felhalmoznia – ez az a három csapda, amelybe évszázadokkal később Salamon király végül beleesett. Aztán hozzáteszi:
וְהָיָה כְשִׁבְתּוֹ עַל כִּסֵּא מַמְלַכְתּוֹ וְכָתַב לוֹ אֶת מִשְׁנֵה הַתּוֹרָה הַזֹּאת עַל סֵפֶר מִלִּפְנֵי הַכֹּהֲנִים הַלְוִיִּם: וְהָיְתָה עִמּוֹ וְקָרָא בוֹ כָּל יְמֵי חַיָּיו לְמַעַן יִלְמַד לְיִרְאָה אֶת ה’ אֱלֹקָיו לִשְׁמֹר אֶת כָּל דִּבְרֵי הַתּוֹרָה הַזֹּאת וְאֶת הַחֻקִּים הָאֵלֶּה לַעֲשׂתָם: לְבִלְתִּי רוּם לְבָבוֹ מֵאֶחָיו וּלְבִלְתִּי סוּר מִן הַמִּצְוָה יָמִין וּשְׂמֹאול לְמַעַן יַאֲרִיךְ יָמִים עַל מַמְלַכְתּוֹ הוּא וּבָנָיו בְּקֶרֶב יִשְׂרָאֵל:
És lesz, hogy midőn ül királyi trónján, írja le magának e tan másolatát egy könyvbe, abból, amely a levita papok előtt van, és legyen mindig vele és olvasson benne élete minden napján, hogy megtanulja félni az Ö-valót, az ő I-tenét, hogy megtartsa e tan minden szavát és e törvényeket, hogy teljesítse, nehogy szíve fölülemelkedjék testvérein és hogy el ne térjen a parancsolattól se jobbra se balra; hogy hosszú életű legyen uralmában ő és fiai Izráel közepette. (5M17/18-20)
Ha egy királynak, akit mindenki köteles tisztelni, azt parancsoljuk, hogy legyen alázatos – „ne érezze magát felsőbbrendűnek testvéreinél” – mennyivel inkább érvényes ez ránk, többiekre. Mózesről, a zsidó nép valaha volt legnagyobb vezetőjéről így van írva: „És a férfiú Mózes nagyon szerény volt, [szerényebb] minden embernél, aki a föld színén élt.” (4M12/3). Vajon azért volt nagy, mert alázatos volt, vagy azért volt alázatos, mert nagy volt? Akárhogy is, ahogy R. Johanan azt mondta magáról I-tenről: „Ahol megtalálod a nagyságát, ott megtalálod az alázatosságát is.”[1].
Ez az egyik valódi fordulat, amelyet a judaizmus hozott a spiritualitás történetében. Az a gondolat, hogy egy királynak az ókori világban alázatosnak kellett volna lennie, komikusnak tűnt volna. Mezopotámia és Egyiptom romjain és emlékein ma is láthatjuk az uralkodók által saját maguk tiszteletére létrehozott hiúsági alkotások szinte végtelen sorát. II. Ramszesz négy szobrot állíttatott magáról és kettőt Nofertiti királynőről az Abu Simbel-i templom homlokzatán. Ezek 10 méteres magasságukkal majdnem kétszer olyan magasak, mint Lincoln washingtoni szobra.
Arisztotelész nem értette volna, hogy az alázat erény. Számára a megalopszihosz, a nagylelkű ember arisztokrata volt, aki tudatában volt az emberek tömegével szembeni felsőbbrendűségének. Az alázat, az engedelmességgel, a szolgalelkűséggel és az önmegalázással együtt az alacsonyabb rendűeké volt, azoké, akik nem uralkodásra, hanem uralandónak születtek. Az a gondolat, hogy egy királynak alázatosnak kell lennie, a judaizmus által bevezetett, gyökeresen új eszme volt.
Ez egy világos példa arra, hogy a spiritualitás hogyan változtatja meg a cselekedeteinket, érzéseinket és gondolkodásunkat. Ha hisszük, hogy van egy I-ten, akinek a jelenlétében állunk, az azt jelenti, hogy nem mi vagyunk a világunk középpontja. I-ten az. „Por és hamu vagyok” – mondta Ábrahám, a hit atyja. „Ki vagyok én?” – mondta Mózes, a legnagyobb próféta. Ez nem tette őket szolgalelkűvé vagy talpnyalóvá. Éppen abban a pillanatban, amikor Ábrahám pornak és hamunak nevezte magát, kérdőre vonta I-tent Szodoma és a síkság városainak tervezett büntetésének igazságosságát illetően. Mózes volt az, a legszerényebb ember, aki sürgette I-tent, hogy bocsásson meg a népnek, és ha nem, „törölj ki engem a könyvből, amelyet írtál”. Ezek voltak a legbátrabb lelkiatyák, akiket az emberiség valaha is „kitermelt”.
A héber nyelvben két szó között alapvető különbség van: (עֲנִיווּת) anivut, „alázat” és (שִׁפְלוּת) siflut, „önmegalázás”. Annyira különböznek, hogy Maimonidész az alázatot a siflut és a gőg közötti középútként határozta meg.[2] Az alázat nem alacsony önbecsülés. Az a siflut. Az alázat azt jelenti, hogy annyira biztos vagy magadban, hogy nem szorulsz mások támogatására. Azt jelenti, hogy nem érzed úgy, hogy bizonygatnod kell, hogy okosabb, ügyesebb, tehetségesebb vagy sikeresebb vagy másoknál. Biztonságban vagy, mert I-ten szeretetében élsz. Ő akkor is hisz benned, ha te nem hiszel. Nem kell összehasonlítanod magad másokkal. Neked megvan a te feladatod, nekik is megvan az övék, és ez arra késztet, hogy együttműködjetek, ne pedig versenyezzetek.
Ez azt jelenti, hogy képes vagy meglátni a többi embert, és értékelni őket olyannak, amilyenek. Ők nem csak tükrök sorozata, amelyekbe csak azért nézel, hogy a saját tükörképedet lásd. Önmagadban biztonsággal értékelhetsz másokat. Önazonosságodban magabiztosan értékelheted azokat az embereket, akik nem olyanok, mint te. Az alázat a kifelé forduló én. Ez annak megértése, hogy „nem rólad szól”.
A néhai Christopher Lasch már 1979-ben megjelentette A nárcizmus kultúrája című könyvét, amelynek alcíme: Az amerikai élet a csökkent elvárások korában. Ez egy prófétai mű volt. Ebben azt állította, hogy a család, a közösség és a hit összeomlása alapvetően bizonytalanná tett bennünket, megfosztva az identitás és az érték hagyományos támaszaitól. Nem élte meg a szelfik, a Facebook-profilok, a külsőleg viselt dizájnercímkék és a „magam reklámozásának” számos más formája korát, de nem lepődött volna meg. A nárcizmus – érvelt – a bizonytalanság egy formája, amely állandó megerősítésre és rendszeres önértékelési injekciókra szorul. Egész egyszerűen nem ez a legjobb módja az életnek.
Azt mondhatjuk, hogy a nárcizmus és a vallásos hit elvesztése kéz a kézben jár. Amikor elveszítjük az I-tenbe vetett hitet, a tudat középpontjában az én marad. Nem véletlen, hogy a modern ateisták legnagyobbja, Nietzsche volt az az ember, aki az alázatosságot nem erénynek, hanem véteknek tekintette. Úgy írta le, mint a gyengék bosszúját az erősek ellen. Az sem véletlen, hogy egyik utolsó művének címe: „Miért vagyok olyan okos.”[3] Röviddel megírása után az őrületbe süllyedt, amely élete utolsó tizenegy évére rátelepedett.
Nem kell vallásosnak lenned ahhoz, hogy megértsd az alázat fontosságát. A Harvard Business Review 2014-ben egy felmérés eredményeit tette közzé, amely szerint „A legjobb vezetők alázatos vezetők.”[4] Ők tanulnak a kritikából. Elég magabiztosak ahhoz, hogy felhatalmazzák a többieket, és megdicsérik a hozzászólásaikat. Személyes kockázatokat vállalnak a nagyobb jó érdekében. Lojalitást és erős csapatszellemet inspirálnak. És ami a vezetőkre vonatkozik, az mindannyiunkra érvényes, mint házastársakra, szülőkre, munkatársakra, közösségek tagjaira és barátokra.
Azt mondják, hogy az egyik legszerényebb ember, a néhai lubavicsi Rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbi volt. Nem volt benne semmi önalázó. Csendes méltósággal viselte magát. Magabiztos volt, és szinte királyi tartása volt. De, amikor kettesben voltál vele, úgy éreztette veled, hogy te vagy a legfontosabb személy a szobában. Ez egy rendkívüli adottság volt. „Korona nélküli királyság” volt. „Nagyszerűség egyszerű ruhában”. Megtanított arra, hogy az alázat nem azt jelenti, hogy kicsinek tartod magad. Hanem az, hogy azt gondoljuk, hogy másokban is van nagyság.
Ezra Taft Benson azt mondta, hogy „a büszkeség azzal foglalkozik, hogy kinek van igaza; az alázat azzal foglalkozik, hogy mi a helyes”. Szeretetben szolgálni I-tent, mondta Maimonidész, azt jelenti, hogy azt tesszük, ami igazán helyes, mert az valóban helyes, és nem másért.[5] A szeretet önzetlen. A megbocsátás önzetlen. Az önzetlenség is az. Amikor az énünket helyezzük univerzumunk középpontjába, végül mindenkit és mindent a céljaink eszközévé teszünk. Ez lealacsonyítja őket, ami lealacsonyít minket. Az alázat azt jelenti, hogy annak a fényében élünk, ami nagyobb nálam. Amikor I-ten áll életünk középpontjában, megnyílunk a teremtés dicsősége és a többi ember szépsége előtt. Minél kisebb az énünk, annál tágabb a világunk sugara.
Minden olvasónak békés, szép Szombatot!
[1] Pesikta Zutrata, Ekev.
[2] Maimonidész, Kommentár az Avothoz, 4:4. A Hilkhot Tesuva 9:1-ben a siflutot a malkhut, a szuverenitás ellentéteként határozza meg.
[3] Az Ecce Homo címen megjelent mű egy része.
[4] Jeanine Prime és Elizabeth Salib, „The Best Leaders are Humble Leaders”, Harvard Business Review, 2014. május 12.
[5] Maimonidész, Hilkhot Tesuva 10:2.