Ha München, akkor Oktoberfest, Bayern és az 1972-es olimpia. Az ötven évvel ezelőtti olimpián szerezte meg Magyarország a 100. aranyérmét, ráadásul Balczó András egyéniben is felért végre a csúcsra. S mi zsidók, szomorúan emlékezünk az olimpián meggyilkolt izraeli sportolókra és vezetőkre. A merényletről, annak előzményeiről itt olvasható Rosta Márton írása, míg a bosszút feldolgozó filmekről itt olvashatnak.
Nekem az a hálátlan feladat jutott, hogy a sportról írjak. Kicsit olyan, mint ott Münchenben, miután elhangzott a sporttörténelem egyik legkegyetlenebb mondata, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB), a játékok után (végre, magyarázat lentebb) távozó elnök, Avery Brundage a következőt mondta: „The Games must go on!”, „A Játékoknak folytatódnia kell!” Nem (lehetett) egyszerű…
Mielőtt rátérnénk az olimpiára -, ha már megemlítettem, – nem árt tudni, a Bayern Münchennek is jócskán akad zsidó kötődése. Az 1900-as alapítók között két zsidó volt, egyikük, az üldözés elöl Londonba menekült Benno Elkan szobrász, az általa készített hatalmas menóra áll Jeruzsálemben, a Knesszetnél. A Bayernt mégis más okból említették zsidó csapatként; Kurt Landauer miatt, aki két megszakítással – az első világháború és a náci uralom miatt – negyven évig (1911-1951) volt a klub elnöke. Hosszú időre elfelejtették a nevét, titkolták a létét, s csak két évtizede fedezték fel újra. Ma pedig az Allianz Aréna előtti tér az ő nevét viseli.
A müncheni olimpia idején regnáló NOB elnök, Avery Brundage egy korábbi német olimpia kapcsán is fontos szereplővé lépett elő. Az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának elnökeként megfúrt minden, az 1936-as berlini olimpia bojkottjára indított javaslatot. Hitler és a németek kedvéért a 4×100 méteres váltófutás napján kitetette a csapatból Marty Glickman-t és Sam Stollert, a két zsidó származású sportolót. Helyükre került be Jesse Owens és Ralph Metcalfe. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egyéniben ők végeztek az első két helyen.) Brundage otthon is lelkesen beszélt a nácikról, majd az olimpia után az ő cégét kérték fel a washingtoni német követség épületének kivitelezésére… Ellenezte a nők részvételét az olimpián, és keresztbe tett azoknak a kísérleteknek, hogy az egykori csapattársa, az egyik legnagyobb amerikai atlétának tartott, indián származású, Jim Thorpe visszakapja jogtalanul elvett aranyérmeit. Hiába! Thorpe ugyan már nem élhette meg a jóvátételt, de Brundage igen…
Csak muszáj írni a sportról München kapcsán… Az áldozatok emléke előtt is tisztelegve, két kiemelkedő zsidó bajnokot említenék meg. Egyikük szerepelhetne a magyar zsidó bajnokokat bemutató sorozatban is, hiszen Gedó György Magyarországnak nyert aranyat. Bár a másik sportoló is rendelkezik magyar felmenőkkel, ő a jenkiknek szerzett dicsőséget. Mark Spitz hétszer állt a dobogó tetején, s minden alkalommal világcsúccsal győzött.
Az elsők neve rendre fennmarad: tudjuk, ki fedezte fel az adott földrészt, ki jutott fel elsőnek a Mount Everestre, vagy éppen a Holdra, de a másodikak már feledésbe merülnek. Azt tudjuk jól, hogy az első magyar olimpiai bajnoki címet Hajós Alfréd szerezte, s esetében könnyű, hogy a másodikat is. Azt viszont már csak kevesen tudják, ki volt a következő, vagy éppen a 25., de a 100. győztesre megint sokan emlékeznek. A sportrajongók pláne rögtön rávágják, hogy a Tuskirály, Hegedűs Csaba. A következő megint csak a feledés homályába veszik, veszhet. Gedó György, mert – hivatalosan ő a 101. – azt állítja, hogy valami hiba történt, ugyanis ő a 100. magyar aranyérmes. Ezt támasztotta alá Sermer György nemzetközi ökölvívó versenybíró is, aki azt mondta, hogy Gedó nyert előbb, Hegedűs döntőjét később rendezték, szintén szeptember 10-én, már a túszdráma után.
Gedó György 1949. április 23-án, Újpesten született, mégis Békéscsabán kezdte az ökölvívást. Kis kitérővel, tíz évvel később igazolt a Vasasba, s ott érte el sikereit. 1968-tól tizenkét évig szerepelt a magyar válogatottban. Bemutatkozását követő évben, Bukarestben Európa-bajnok lett, két esztendővel később, 1971-ben Madridban megvédte címét. Mestere ugyanaz volt, aki Papp Lászlóé, (a szintén zsidó) Ádler Zsigmond. Gedó mai napig büszke arra, hogy akad, amiben felülmúlta a háromszoros olimpiai bajnok Papp Lacit is, ugyanis egyetlen magyar öklözőként négy olimpián (1968, ’72, ’76, ’80) vett részt. Ráadásul 1976-tól, már vezetőedzőként dolgozott klubjában, aztán bajnoki címének köszönhetően még a ’80-as moszkvai olimpián is részt vehetett.
Az első, a mexikói olimpia még a tanulásról szólt volna, de sérülés miatt fel kellett adnia a mérkőzést. Az 1972. évi olimpiára viszont (v)érmes reményekkel utazott és győztesen tért haza. Egy thaiföldi, egy szovjet, s egy angol után a döntőben egy észak-korai ellenfél várt rá. Az első két menet szoros csatája után a harmadik három percben esélyt sem adott a vetélytársnak. Magyar bokszoló utoljára 1960-ban szerzett olimpiai aranyat Magyarországnak – Török Gyula. (Róla viszont Ádlerrel együtt a sorozatunkban már írtunk bővebben.)
Gedó visszavonulása után üzletvezetőként dolgozott a Belvárosi Vendéglátó Vállalatnál, majd a Népstadion és Intézményei Vállalat rendésze lett, s mindemellett sokáig edzősködött, majd tanácsaival segített az ökölvívó szövetségben. 1998-ban rossz anyagi helyzete miatt kivonult a Hősök terére cipőt pucolni, többen próbáltak segíteni neki. (Korábban lehetett arról olvasni, hogy miatta (is) hozták létre az olimpiai érmesek életjáradékát.) A Magyar Ökölvívó Szakszövetség (MÖSZ) a Magyar Ökölvívásért Érdeméremmel tüntette ki 60. születésnapja alkalmából (2009).
Mark Spitz Gedóhoz hasonlóan ott volt Mexikóvárosban és szintén csalódottan tért haza. Bár váltóban begyűjtött két aranyat, egyéniben csupán egy ezüstig és egy bronzig jutott. Pedig már ekkor, 18 évesen is több számban esélyesként állt rajthoz. Spitz apai nagyszülei Magyarországról vándoroltak ki Amerikába. Már fiatalon kiderült, hogy rendkívül tehetséges úszó, sorra nyerte korosztálya versenyeit.
Első nemzetközi szereplése az 1965-ös Maccabiah volt, melyen négy aranyat gyűjtött, s négy év múlva – kétszeres olimpiai bajnokként – visszatért és hatszor állt a dobogó legfelső fokán. (Az 1985-ös játékokon ő gyújtotta meg a lángot, míg a 2005-ösön tagja volt az amerikai küldöttségnek.)
1969-ben és 1971-ben is a világ legjobb úszójának választották Spitzet, aki Münchenben már egyéni címeket is akart szerezni. Augusztus 28-án pedig elkezdte beírni magát örökre az úszás és az olimpiák történetének aranykönyvébe. Világcsúccsal nyert 200 pillangón, még ezen az estén szintén világcsúccsal győzött a 4×100-as gyorsváltó tagjaként. Aztán 200 gyorson, majd 100 pillangón lett első – naná, hogy világcsúccsal. Miként a 4×200-as gyorsváltó tagjaként és a legnehezebbnek tartott számában, 100 gyorson a világ addigi legjobbjával szerzett aranyat. Utóbbi győzelmével megelőzte Nedo Nadit; az olasz vívó 1920-ban, Antwerpenben ugyanis „csak” öt aranyig jutott. Spitz végül, szeptember 4-én a 4×100-as vegyes váltóban érte el a hetedik világcsúcsot és gyűjtötte be a hetedik aranyérmet. Ezt követően „róla szóltak volna a hírek, vele lett volna tele a sajtó”, ám másnap a Fekete Szeptember nevű terrorszervezet túszul ejtette az izraeli sportolókat. Spitz közismert zsidó származása miatt testőrt kapott, majd amint lehetett, Londonba repítették, mert attól tartottak, hogy ő is célponttá válhat.
*************
München miatt befejezhetjük itt. Ha folytatnánk, vagy kiegészítenénk, akkor még pár sor. Az olimpia után Amerika hőseként ünnepelték, számtalan reklámszerződést kapott, jól élt. A filmes karrier viszont nem jött össze. Akkor még számított ez, az előbbiek miatt elveszítette amatőr státuszát, ezért már nem nagyon indult versenyeken. Aztán München után húsz évvel, 1992-ben, 42 évesen visszatért, de az amerikai válogatón nem tudta magát kvalifikálni a barcelonai olimpiára. 1977 óta az úszók, míg 1983 óta az amerikai olimpiai sportolók Hall of Fame (Halhatatlanok Klubja) tagja. Többször járt Magyarországon, mint szakkommentátor, többek között a 2017-es budapesti világbajnokságon is.
