München, 1972. szeptember 5.

Van, amikor a címet nem kell magyarázni, abban semmi talány nincs, így van ez most is, mindenki tudja, hogy miről fog szólni az írás. A fiatalabb olvasók kedvéért: ötven esztendővel ezelőtt, 1972. szeptember 5-én a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorista csoport izraeli sportolókat ejtett túszul a müncheni olimpián; a terrortámadás során tizenegy izraeli sportoló, öt terrorista és egy német rendőr halt meg.

A borzalmas tragédia szembement az olimpia nemes eszméjével. Idézzük fel pár mondat erejéig ezt a gondolati kört, illetve az újkori olimpiák történetét. Az első olimpiai játékokat a hagyomány szerint i. e. 776-ban rendezték, ettől kezdve a görög városállamok versenyzői négyévente gyűltek össze Olümpiában, hogy összemérjék erejüket. A négyéves ciklus egy görög időszámítási rendszer alapja, az olimpia ideje pedig a városok közti béke időszaka volt. A versenyek alapelvének a kalakogathiát tartották, azaz ép testben ép lélek. Az első olimpia egy napig tartott, az egyetlen számban, a kb. 200 méteres stadionfutásban csak férfiak vettek részt. Az olimpia abban a történelmi korban mindvégig a férfiak versenye maradt, nők még a nézők között sem lehettek jelen. Az olimpiai eszme felélesztését a reneszánsz óta többen felvetették, 1877-ben Athénban a játékok újbóli megrendezését is megkísérelték, ám az kudarcba fulladt.

Az újkori olimpiai játékok eszméjét végül a francia Pierre de Coubertin báró vitte sikerre. Coubertin olyan olimpiát tervezett, amelyen minden nemzet részt vehet, s amelyen az angol fair play-t az antik tradícióval ötvözik. Az 1894 nyarára Párizsba összehívott Nemzetközi Atlétikai Kongresszuson 13 ország 49 sportszövetségének képviselői vettek részt. Ekkor alakult meg Demetriosz Vikelasz görög diplomata vezetésével a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, amely úgy döntött, hogy az új olimpiákon valamennyi nemzet sportolói részt vehetnek. A görög hagyomány miatt az első versenyt Athénbe, a következőt pedig Coubertin tiszteletére, Párizsba tervezték, majd négyévenként más-más ország nagyvárosába kívánták vinni a viadalt. A mozgalom jelszava ez lett: Citius, altius, fortius: Gyorsabban, magasabbra, erősebben.

Az 1896. április 6-15. közt megrendezett első újkori olimpia sikere láttán a görög kormány, amely kezdetben ellenezte a játékokat, el akarta érni, hogy a rendezési jog végleg Hellászban maradjon, de ezt Coubertin-nek sikerült megakadályoznia. Az egymást követő olimpiai játékokon folyamatosan nőtt a résztvevő országok, sportolók száma, akik egyre több sportágban mérhették össze erejüket. (Zárójeles, de fontos megjegyzés: 1914-ben Budapestnek ítélték a VII., 1920-as játékok rendezési jogát, de a vesztes első világháború miatt nem csak ezt vonták meg, hanem a magyar sportolók sem indulhattak az Antwerpenbe áthelyezett olimpián.)

Rátérve a jelen írás tárgyát képező olimpiára: Detroit, Madrid és Montreal nevezett még a XX. nyári olimpia megrendezésére. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság a 64. ülésszakán, 1966. április 26-án Rómában döntött München javára. A bajor főváros minden tekintetben mintaszerűen, nagy lelkesedéssel készült a nemzetközi sporteseményre. A második világháború utáni új Nyugat-Németország éppen abban a városban akarta feledtetni a nácizmus, a nemzetiszocializmus borzalmait, ahol annak idején a hosszú faasztalok mellett szövetkező barnaingesek vedelték a sört, megrészegedve hirdették a bűnös fajelméletet. Az olimpia első tíz napja során igazán sikerrel bizonyították, hogy ez a Németország már nem a Harmadik Birodalom. A több mint hétezer sportoló számára nagyszerű kényelmet nyújtó olimpiai falut építettek, és a hangulatot is csupa derű, móka, kacagás jellemezte.

Azonban 1972. szeptember 5.-én hirtelen szertefoszlott minden. A sportolók – ma már elképzelhetetlen módon – azonosító nélkül, olykor a kerítésen át jártak ki az olimpiai faluból és vissza. Ezért amikor szeptember 5-én hajnali fél ötkor nyolc ember mászott át a kerítésen, az őrök azt hitték, hogy hazatérő atlétákról van szó, holott a Fekete Szeptember palesztin terrorszervezet állig felfegyverkezett tagjai voltak. A támadók behatoltak az izraeli küldöttség szálláshelyére, ahol a zajra felriadó Yossef Gutfreund birkózóbíró riasztotta társait, úgyhogy többeknek sikerült elmenekülniük. A támadók két embert lelőttek, majd kilenc túszukkal elbarikádozták magukat.

A terroristák 234, Izraelben bebörtönzött társuk, továbbá a hírhedt szélsőbaloldali német terrorbrigád, a Baader-Meinhof csoport (a későbbi Vörös Hadsereg Frakció) vezetőinek szabadon bocsátását követelték, valamint szabad távozást Egyiptomba. Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter és Bruno Merk bajor belügyminiszter tárgyalásba bocsátkozott a terroristákkal. Az alkudozás elhúzódott, az ultimátum határidejét több lépésben 17 órával meghosszabbították, közben a terroristák folyamatosan a túszok meggyilkolásával fenyegetőztek. A tárgyalások nyomán végül látszólag megszületett a megállapodás, amelynek értelmében a túszejtőket és túszaikat repülőgépen egy arab országba szállítják. Az éjjel fél tizenegykor helikopterrel a fürstenfeldbrucki NATO-repülőtérre érkező csoportot öt mesterlövész és egy Boeing 747-es repülőgép várta, fedélzetén álruhás rendőri személyzettel. A terrorista ügyekben akkortájt még gyakorlatlan német biztonsági szakértők túszmentő akciója azonban totális káoszba fulladt. A rendőrök elhagyták a repülőt, de ezt a központtal nem közölték, így a mesterlövészek egyedül maradtak, ráadásul elhibázták a célt, amikor tüzet nyitottak. A csapdába került terroristák rálőttek túszaikra, majd kézigránátot dobtak a helikopterekbe. Amikor a lövöldözés véget ért, valamennyi túsz, öt terrorista és egy rendőr életét vesztette, három támadó sebesülten rendőrkézre került.

Az olimpiai játékokat egy napra felfüggesztették, majd szeptember 6-án a magyar-német labdarúgó-mérkőzés előtt megemlékeztek a tragédiáról. A NOB akkori elnöke, Avery Brundage beszédében alig említette a meggyilkolt sportolókat, inkább az olimpiai eszme erejét ecsetelte, és beszéde végén elhangzott a híres – mai napig vitatott – mondat: “A játékoknak folytatódniuk kell“. Így is történt, de a zsidó származású sportolókat – köztük a hét világcsúccsal hét aranyérmet nyerő amerikai úszó Mark Spitzet – védelem alá helyezték.

Izrael magyarországi nagykövete, Jákov Hadasz-Handelszman a hétvégi Magyar Nemzetben így eleveníti fel emlékeit a müncheni tragédiáról:

„Emlékszem, a túszejtés estéjén a tranzisztoros rádiómat hallgatva aludtam el, másnap pedig arra ébredtem, hogy az összes izraeli sportoló életét vesztette. Az egész országra gyász borult. Szörnyű volt megélni, hogy izraeli emberek a béke ünnepén – hiszen az olimpia ókori hagyományként, úgy hihettük, ezt szolgálja – ilyen támadásnak vannak kitéve. S igen, a csalódás is máig bennem él. Amiatt, ahogyan a világ reagált az eseményre. Hogy a pénz az emberi életnél, a kegyeletnél, mindennél sokkal fontosabb…A hangzatos szólamokkal szemben ennek (mármint az olimpia folytatásának – szerző) egyedül az volt az oka, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság csak így tudott eleget tenni a televíziós jogdíjakról kötött szerződéseknek. Tehát végeredményben a pénz döntött, aminek nagyon rossz az üzenete. A sport, az emberiesség azt kívánta volna meg, hogy vessenek véget a müncheni játékoknak.”

Az olimpián és az utána történtekről több könyv és film is született, köztük Kevin MacDonald Egy nap szeptemberben című dokumentumfilmje, amely 2000-ben Oscar-díjat nyert. Steven Spielberg München című filmjében az elsőként lelőtt túszt, Mose Weinberget saját fia formálta meg.