Tisztelt Rabbi, körülbelül öt éve kezdtem el zsinagógába járni, de mára már nem igazán rajongok érte. Lassan jön Ros Hasanah, az előző években minden nehézség ellenére vágytam közösségbe menni, az idén semmiféle késztetést nem érzek arra, hogy részt vegyek az Istentiszteleteken. Tud valamit mondani, hogy felélesszem a régi lelkesedésemet?

A Rabbi válaszol:

Köszönöm a bizalmat és a kérdést. Azzal kezdem, hogy amikor először kerülünk valamilyen módon kapcsolatba a zsidósággal, az egy olyan izgalom és felemelő érzés, amely semmihez sem hasonlítható a világon.

Ez a kezdeti inspiráció egy kis „segítő kéz” I-tentől, pont úgy, ahogy elkezdtünk kerékpározni. Amikor ráültünk, a szüleink ott álltak mellettünk, és minden oldalról vigyáztak arra, hogy nehogy elessünk. Így tették lehetővé a számunkra, hogy megérezzük a kerékpározás felemelő érzését, és önbizalmat adjon a számunkra, hogy legyen bátorságunk folytatni.

Ugyanígy van a spiritualitásunk megélésében is, először minden olyan csodálatos és könnyű, a rabbi és a közösség ott állnak mellettünk és segítenek abban, hogy jól és biztonságban érezzük magunkat. De amint készen állunk a mélyebbre ásásra a spirituális ösvényen, már megérezzük azt is, hogy sokszor nekünk kell egyedül megküzdenünk a feladatokkal.

Az inspiráció eltűnik, a motiváció elhalványul, és egyedül maradtunk.

Ez az igazi teszt. Amikor a kezdeti izgalom elmúlik, mondhatjuk: a mókának vége, amikor már nekünk kell beleadnunk azt, amit eddig támaszként kaptunk. Ha ezt nem tesszük meg, akkor elszalasztjuk a lehetőséget, hogy a következő szintre lépjünk, hogy saját erőfeszítéseinken keresztül kapcsolódjunk a lelkünkhöz.

A lelki útnak, amelyen elindultunk, a miénkké kell válnia, valamiért, amiért kerestük azt.

Minden ősz a nagyünnepekkel lehetőséget ad a számunkra arra, hogy új szintre emeljük magunkat. Kérem, hogy ne adja fel, mert csodás út van még Ön előtt, amelyet a zsidóság megad a számunkra.

Rabbi