Prof. dr. Róna Tamás főrabbi 2022. szeptember 4-én Tahitótfaluban Holokauszt-emléktáblát avatott, majd vallástudományi beszélgetést folytatott dr. Árvavölgyi Béla tahitótfalui református lelkipásztorral a Holokauszt és a zsidó–keresztény párbeszéd témájában. Előadásának tanulmánnyá szerkesztett változatát az alábbiakban közöljük. 

Nagyon izgalmas, hogy a huszonegyedik század elejére ennek a szörnyűségnek, a zsidóság tragédiájának legalább kétféle elnevezése van: Soá és Holokauszt, és mindkettő egy kicsit más aspektusból próbálja megragadni azt, amit egyébként nem lehet szavakba önteni.[1] Ha az emberi gyűlölet elszabadul, akkor az ugyanolyan végtelen tud lenni, mint a jóság és a szeretet. A Talmud[2] azt mondja, hogy aki megment egy emberi életet, az olyan, mintha az egész világot mentené meg. 1948. május 14-én, amikor a modern Izrael Állam megszületik,[3] az elsők között teszik le az alapkövét a Yad Vasemnek,[4] amely a legnagyobb mai Holokauszt-múzeum, és rögtön az első lépés az volt, hogy úgy tervezték meg az épületeket, hogy minden épület között ösvények vezessenek, és a pusztaságból – ez eredetileg egy kősivatag – erdő tudjon sarjadni. De hogy is lesz a kősivatagból végül erdő? Hogy kerülnek oda a fák? Ez lesz ugyanis az egyik legfontosabb üzenete a Holokausztnak. 1948-at írtunk. A Holokauszt üzenete változik, és ma egészen más üzenetet hordoz, mint 1948-ban, néhány évvel a tragikus események után. Akkor az volt az üzenete-, amiért a mai napig hálásak vagyunk, és egy nagyon fontos irányt mutat,

-héberül úgy hangzik, hogy Haszidei Ummot ha’Olam, vagyis a Világ Igazai vagy a Világ Jámborai.[5] Ők voltak azok a nem zsidó emberek, akik a Holokauszt idején zsidó embertársaikat mentették. Fontos, hogy a Világ Igaza kitüntetést egyébként csak nem zsidó emberek kaphatják meg. Nekik ugyanis nem számított más emberek származása vagy vallása, e jóakaratú emberek egyszerűen meglátták embertársaikban az embert, és akár a saját életük kockáztatásával mentették, bújtatták zsidó embertársaikat – iratokat szereztek nekik, védett házakban helyezték el, élelemmel látták el őket, kiszöktették őket a gettókból, megmentették őket a halálba tartó vonatokról. Egészen elképesztő csoda, hogy ha most valamennyien el tudnánk menni a Yad Vasembe, azt látnánk a régi fényképeken, hogy a létesítmény körül egykor kősivatag volt, ma pedig tele van fával. Minden egyes Igaznak ültettek ugyanis egy fát, és nem akármilyen fát, hanem minden fa előtt ott van egy réztábla, amelyen a zsidókat mentő, embertársaikért akár az életüket is feláldozó igaz emberek neve olvasható. Ez a legnagyobb áldozat, amit ember hozhat, ezen felül nincs más, amit egy ember a másikért megtehet, és így született meg az erdő.

Mint említettem, a Holokauszt jelentése ma, 2022-ben már nyilván más, mint korábban. Ha az 1970-es évek környékén ültünk volna itt, akkor valószínűleg a zsidó közösségek legerősebb iránymutatása az emlékezés lett volna. Magyarul a zsidóság az emlékezetébe menekült, ott próbált menedéket találni, keseregni, mint amikor a saját fájdalmunkkal félrehúzódunk, mert hogy senki nem fogja megérteni, hogy mit is jelentett az, hogy valaki egy tizenöt fős családból édesapát, édesanyát, testvért, feleséget, gyermekeket, mindenkit elveszített, ha maradt az elhunyt rokonokról egy kép, az is csoda volt, és az ilyen traumát átélt ember nem tudott a helyzettel mit kezdeni. A túlélők feltették maguknak a kérdést, hogy miért maradtak életben, és miért éppen ők maradtak életben? Miért nem a másik ember maradt életben? Ezt pedig olyan teherként élték meg, amelyről egyszerűen vagy nem tudtak beszélni, vagy ha tudtak is róla beszélni, az egész életüket ez határozta meg, mint egy állandóan rezgő, folyamatosan mozgó érzés, még ha néha el is halkult, de folyamatosan bennük volt, és folyamatosan fájt. Nagyon sok minden történt ennek a feldolgozása terén.[6] Természetesen a szeretet nagyon sokat tud segíteni, de vannak olyan sebek, amelyeket az idő tud gyógyítani, de az sem tudja őket teljes egészében eltüntetni, az eseményeket nem tudja meg nem történtté tenni. Azért vagyunk azok, akik, mert valamennyien járjuk a saját utunkat, és próbálunk előre jutni és tekinteni, ismerve azt, hogy az Ö–való, bár embernek teremtett bennünket, de minden nap meg kell küzdenünk azért, hogy újra emberré tudjunk válni, és emberként tudjuk élni az életünket.

Ez egy nagy, közös feladat. Közös elhívás, egymás által erősítve. Született azóta számos olyan szervezet, mint az, amelyet például úgy ismerünk, hogy az Élet Menete.[7] Ez a kezdeményezés arról szól, hogy minden évben a világ jóérzésű emberei, tartozzanak bármilyen vallási közösséghez, akik időben és lehetőségeik szerint ezt meg tudják engedni maguknak, elzarándokolnak Auschwitzba, az egykori haláltábor helyére, ott imádkoznak, egymásért, az eleikért, a jövőért, és onnan az egész közösség, akár több tízezer ember repülőgépre száll, és a végén mindenki megérkezik Izraelbe. A múltból szimbolikusan a jövőbe érkeznek. Tehát ahol árnyék van és sötétség, ott mindig van fény és világosság is. A hívő közösség, a hívő emberek feladata az, hogy ezt a fényt, az Ö–való fényét próbálják terjeszteni. Van egy másik ilyen szervezet, kezdeményezés is, amelynek az a neve, hogy Menetelés az Életért.[8] Az 1950–1960-as évek után Németországban a Holokauszt utáni bűntudat okozta sokkot ugyanis nagyon sokan átélték. Az emberek próbálnak vezekelni, mégpedig azokért a bűnökért, amelyeket nem ők követtek el. Próbálnak tanítani, együtt érezni, például az 1970–1980-as években Nyugat-Németországban nem volt olyan iskola, ahol ne lett volna egy szárny leválasztva, ahol a gyerekek Holokauszt-kiállításokat rendeztek be. Egészen megdöbbentő, miként épült be a tananyagba a Holokauszt. Van tehát egy nagyon erős akarat, hogy ezzel a bűnnel a társadalom szembenézzen. Ez nagyon nehéz feladat, a mások tetteit, gonoszságát nem nekünk kell hordozni, nem a leszármazottaknak kell hordoznia, de meg kell emlékezniük róla, és mindig szükséges olyan lelki vezetés, amely segíti a feloldozást, segíti ezt a fajta átmenetet, mert jövő csak akkor van, ha a különböző felekezetek, közösségek Németországban és a világ más részein egyházakon kívül újra egymásra tudnak találni, és mindenki teljes bizalommal és tisztelettel tud a másik felé fordulni. Ez ugyan egy hosszú út volt, de mára már mögöttünk van. Nagyon fontos, ezt ki kell jelentenünk, hogy ez az időszak már lezárult, és ma már egy egészen új időszakban vagyunk. Az a generáció ugyanis, amely átélte a Holokausztot, ma szeretett hazánkban, Magyarországon körülbelül még 1500 főt tömöríthet, tehát 1500 ilyen idős hölgy és úr van, akik már valamennyien közel járnak a kilencvenes éveikhez, vagy adott esetben még idősebbek. Szóval lassan eltűnik, szinte már el is tűnt az a nemzedék, amely a saját tapasztalatait, tragédiáját, érzéseit első kézből tudta továbbadni; már csak a filmvászon maradt…

Megrendítő Otto Frank[9] örök üzenete, amelyet megfogalmaz a kései generáció számára. Ugye ő a mindannyiunk által ismert Anne Frank édesapja, aki elveszítette az egész családját, egyedül élte túl a családjából a Holokausztot. Ez az Ö–való által elképesztő életerőtől megáldott férfi hazatért a családja rejtekhelyéül szolgáló amszterdami lakásába, sőt, abba a kis elrejtett lakrészbe, amelyet a kollégái alakítottak ki, hogy az emberek elrejtőzhessenek a németek elől, ahonnét végül azonban elvitték őket, és látta feldúlva a helyszínt, ahol végül megtalálta a lánya naplóját.[10] Amikor elolvasta, rájött, hogy a lányának élnie kell, élnie kell – mégpedig bennünk, akik olvassák a naplóját. De nem csupán ő érzi így – most egy olyan korszakról beszélünk, amely lezárult.

Talán sokan ismerik A gyertyák csonkig égnek című regényt,[11] és a szerzőt, Márai Sándort is… Nos, Márainak van egy másik könyve, mégpedig a saját 1943–1944-es naplója. Azt írja, hogy a komáromi házból nézte végig a zsidóság deportálását, és úgy fogalmaz, hogy úgy érzi magát, mint az egykori nagy zsidó történetíró és hadvezér, Josephus Flavius, aki többek között megírta a nagy zsidó háborúk történetét, a Második Szentély pusztulását.[12] Márai érzései megfogalmazásakor lábjegyzetszerűen felidéz egy másik történetet is, amely az olvasót még inkább mellbe vágja. Budapesten járunk, ugyanebben az időben, a történet előzménye pedig az, hogy három fiatal srác, három barát együtt kezdte el az orvosi egyetemet, majd végeztek, és orvosként mindhárman ugyanarra a szakterületre szakosodtak. Egyikük történetesen zsidó volt, akinek lett egy nagyon szép, jól felszerelt magánrendelője. Végül 1944-ben, miután a zsidó orvost deportálják, két egykori egyetemista társa párbajt vív, hogy melyikük is szerezze meg zsidó barátjuk és kollégájuk eszközeit…[13]

Kell, hogy ismerjük ezt a megrendítő történetet is, és kell, hogy tudjuk azt is, egyszer minden korszak lezárul. Nekünk viszont hordoznunk kell a tanítást azért, hogy abból mi is épüljünk, és a gyermekeink is épüljenek. A mostani korszakban viszont egészen más jelentést hordoz a Holokauszt. A zsidóság, adott esetben a magyarországi zsidóság történetének egy része lezárult, ám emlékezünk rá minden évben többször, és hordozzuk a hiányát a soha meg nem született generációknak, ugyanakkor közösen szeretnénk ezt a hazát egységbe hozni. A mostani zsidó közösségek ugyanúgy, mint a keresztény közösségek, mélységesen elkötelezettek azért, hogy közösen tegyenek egymásért, és azért, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki egymásból és közös hazánkból…

Ugyanakkor nyilván van egy teológiai aspektusa mindennek, ez pedig a mi vallásaink, a zsidóság és a kereszténység fejlődésének története a kulturális antropológia szempontjából. Hogyan is változik, hogyan bővül az Ö–való törvényrendszere szerint egy emléknap vagy egy ünnepnap, egy böjtnap vagy egy gyásznap, hogyan is születnek meg az ünnepek? A zsinagógai kalendáriumban[14] a Holokausztnak van emléknapja, mégpedig két különböző emléknapja is. Az egyik emléknapon akkor kell imát mondani, ha nem tudjuk, pontosan hol és mikor halt meg a hozzátartozónk, a másik pedig a varsói gettólázadás évfordulója,[15] amely egy általános Holokauszt-emléknap. Ha az ember egy nagyünnepre készül, legyen az egy örömünnep, ugye a Hanuka, illetve az advent és a karácsony a zsidó és a keresztény ünnepkörben nagyjából egy időszakra esik, az ünnep pedig nem egyetlen napig tart, hanem van egy egész grádics-sor, amelyen végig kell mennünk, hogy felkészülhessünk, hogy lélekben végül odaérkezzünk az ünnephez. A lényeg, hogy el tudjunk mélyülni, ne csak „beessünk”, hanem legyen lehetőségünk végül úgy megérkezni, hogy megnyíljunk a szeretteink, a párunk, a gyermekeink előtt, hogy értékes időt, teljes figyelmet tudjunk a másik emberre fordítani, ehhez pedig előkészületekre van szükség. Tehát nem hirtelen megérkezünk, és mintha beleesnénk a mély vízbe, süllyedünk, hanem szép fokozatosan mélyülünk el. A jeruzsálemi Szentély pusztulása például egy háromhetes időszak.[16] Ez pedig nem most fogalmazódott meg, hanem már kétezer évvel ezelőtt. Azóta pedig folyamatos lépcsősorral emlékezünk meg, és egyre mélyebben vesszük magunkra a jeruzsálemi Szentély hiányát. Mindezt viszont úgy tesszük, hogy a mi feladatunk, hogy pótoljuk a saját életünkben a Szentélyeket. Ne csak a fájdalmat, a hiányt érezzük, és hamut szórjunk a fejünkre, hanem a pozitív elhívást is meg kell látnunk minden gyászban. Úgy vélem, a Holokauszt idővel egy ugyanilyen térré fog válni – lehet, hogy kétezer év múlva, és akkor erről már a mi leszármazottaink fogják a párbeszédet tovább folytatni. Maga a tér érzése, értelmezése a Holokauszt körül folyamatosan változik…

Magam teljes szívemmel hiszem, hogy azért lett az Ö–való által az ember teremtve erre a világra, hogy míg ő teremt, addig a gyarló embernek az a feladata, hogy maga is próbáljon alkotni, tehát mi, emberek a magunk módján próbálunk az Ő égi magasságokig emelkedő lábnyomába lépni, és amennyire lehet, a saját eszközeinkhez, képességeinkhez mérten igyekszünk tovább görgetni a gerendát. Alkotni. Az alkotás, azt hiszem, I–tenünk egyik legmagasabb szintű tevékenysége, és ha azt mi, zsidók és keresztények közösen tesszük a lehetőségeinkhez mérten, akkor egy olyan üzenet fogalmazódik meg, amely szerint az ember maga is valami értékeset hoz létre, amely egyúttal reményt is ad a számára. Most egy olyan időszak kezdődött el az ősz miatt, amikor hosszabbodnak a sötétebb órák, állandóan halljuk a rossz híreket a világból, amely körülvesz bennünket, a háborúról, a koronavírus-járványról, és ebben a környezetben kell, hogy reménykedjünk, ugyanis a hívő ember számára az egyik legszebb dolog a remény. Zakariás próféta például azt mondja, a hívő ember a remény foglya.[17] Ez egy igen érdekes szentírási kép, amelyen mindannyian elgondolkozhatunk…

A talmudikus irodalom egyik története példázza ezt a pillanatot:

A sivatagban, ahol nincsen árnyék, és nincsen víz, és mondhatnám viccesen, még pékség sincsen, és sem inni, sem enni, sem pihenni nem lehet, egy vándor, talán egy zarándok, aki az életéért menetel, rója hosszú útját. Csüggedt, fáradt, szomjas, és néha reményvesztett. Mindannyian ismerjük az érzést, hogy valamit nagyon szeretnénk megcselekedni, de már nem biztos, hogy van hozzá erőnk. Amikor elcsügged a kéz, és talán még a lelkünk is elcsügged. Amikor az ember reményvesztettnek érzi magát. A talmudi történet éppen a hozzánk hasonló ember érzéseit írja le, ugyanis e történet szerint, míg a vándor egyre csak rója a végtelen sivatagot, végül a homokdűnék közül váratlanul előbukkan egy fa. Egy terebélyes óriás, melynek sűrű lombozata van, és a koronája mintha magát az eget érintené, az ágain édes gyümölcs, és a gyökeréből pedig csermely fakad.

Egy zárójeles megjegyzés, mely szerint Johanán ben Zakkáj,[18] a Második Szentély utolsó főpapja és a javnei rabbinikus judaizmus kitalálója és megalapítója egy helyen azt mondja, hogy ha jön a Messiás, mi pedig gyümölcsfát ültetünk, legyen az ember akár a keresztény, akár a zsidó vallás követője, akkor először ültessük el a gyümölcsfát, és csak azután köszöntsük a Messiást! Mit is akar mondani ez a történet?

Visszatérve a vándorhoz, aki fáradt, éhes, szomjas és kimerült, egy csodával szembesül,

és miután felfrissült a fa árnyékában, fogyasztott annak ízletes gyümölcséből, és oltotta a szomját a patakból, amely a gyökereinél fakadt, eljött a pillanat, hogy induljon, hogy tovább menjen. Gondolkodik, hogyan mondhatna köszönetet a fának, hiszen úgy illik, hogy köszönetet mondjon neki, hogy megáldja azt. Végül kipihenten, felfrissülten, újult erővel odaáll a fa elé, és hálásan, tisztelettel így szól hozzá:

 

„Ha azt mondanám, hogy legyen a lombozatod gazdag, vagy ha úgy áldanálak meg, hogy legyen édes gyümölcsöd, vagy hogy ha úgy gondolnám, hogy szükséged lenne egy éltető patakra a gyökerednél, akkor ez mind hiábavaló áldás lenne, mert ezekkel Te már mind rendelkezel. Így hát azt kérem, hogy bárki, aki letör egy ágacskát rólad, és majdan elülteti azt az ágat, abból az ágból fakadjon olyan fa, mint Te magad, amelyről az ág töretett!”

 

A vándor tehát arra gondol, hogy a fa adjon majd árnyékot, ízletes gyümölcsöt a jövő vándorainak, és gyökeréből fakadjon éltető csermely a számukra…

Annyit tennék még mindehhez hozzá, hogy amikor ma Magyarországon hívő emberek közösségeiről beszélünk, én mindig egy hegyoldalt képzelek el. Ez a hegyoldal kétféleképpen néz ki. Egyrészről tele van élettel – erdő, virágos rét, rengeteg fa, nagyon sok élő szervezet található rajta, másrészről viszont nincs a hegyoldalon semmi, csupán föld, szikla, kopár, élettelen táj. Nagyon gyakran az ember életében jön a monszun, és leszakad az eső. Ha van élő közösség, akkor ebben az esetben a hívő közösségek nagyon erős erkölcsi teret hoznak létre, és amikor jön az eső, a hegyoldal nem indul meg, hanem megmarad ott, abban az állapotban, ahová és ahogyan teremtetett. Mert az erdő, a bozót, a virág, a fű mind a természet részei, és meg fogják tartani a hegyet. Ám ha nincsen élő világ, élő közösség, akkor a hegyoldal megindul, és a völgyben lévő falut akár elpusztíthatja a földcsuszamlás és az áradás. Az a fajta tér, amelyben most a zsidó közösség van, Elul hónapja – a zsinagógai naptár úgynevezett őszi nagyünnepei előtt állunk, amikor valamennyien megméretünk az Ö–való előtt, és úgy nevezik ezt a négy hetet Elul hónapban, hogy Jemé Ha’rácon, azaz az emberi akaraterő ideje, a megtérés napjai. Ugyanis az ember mindig próbál számot adni a saját tetteiről. Ez nagy feladat, és azt gondolom, hogy a hívő közösségekben nap mint nap próbálunk neki folyamatosan eleget tenni, és ezt a fajta kontrollt folyamatosan erősíteni. Azt mondja a mostani vasárnaptól kitűzött penzum, Pészachtól, a Kivonulás Ünnepétől egészen a Sátrak Ünnepéig, Szukkótig, hogy a zsinagógában az úgynevezett Atyák bölcs traktátusát[19] olvassuk szombaton délutánonként, és most a hatodik fejezetnél tartunk. A hatodik fejezet úgy kezdődik, hogy áldott az az ember, aki az úgynevezett misnai nyelvezetet használja az életében. A Misna ugye a héber jogtudomány és kultúrtörténet egyik alapmunkája, a Talmud része, és a megértését körülbelül ahhoz lehet hasonlítani, mint hogy ha valaki tanul angolul hosszú éveken keresztül, és azt veszi észre, hogy már komoly szakkönyvek elolvasására képes az idegen nyelven, egyszer pedig eljön a pillanat, hogy mondjuk a Globe Színházba be kellene ülni, és mondjuk Shakespeare-től a Vihar című drámát eredeti, tizenhatodik századi angolsággal meg kellene nézni, hallgatni, akár az interneten. Az ember ilyenkor megérti, hogy mit is jelent a köznapi, pár ezer szavas szókincs felett további hatvanezer szó. Ez a fajta szellemi többletigény, amely a hívő közösségek alapját képezi, ez maga a létünk, ezért vagyunk elhívva az Ö–való által, hogy ebben a saját alkotásrendszerünkben mindig tovább, újabb és újabb szintekre tudjunk lépni…

Hogy végül a saját közösségemről és rabbinikus munkámról is szóljak: a Magyarhoni Zsidó Imaegylet, a ZSIMA 2020 nyarán született meg. Tíz zsidó egyházi vezető, rabbi hozta létre azzal a céllal, hogy a sajátosan magyar, Magyarországon megszületett neológ zsidóságot meg tudjuk őrizni, mert azt érezzük, hogy ez lassan kezd eltűnni. Mi ezt a vallási irányzatot, identitást szeretnénk megőrizni, mert megkaptuk a szüleinktől, a nagyszüleinktől, ebbe a közösségbe születtünk bele, ezt a levegőt lélegezzük ki és be. Nem tudunk ezzel mit csinálni, kicsit olyan ez, mint egy zsidó anekdota, amely szerint odamennek zsidó emberek a rabbihoz, és megkérdezik, hogy ismeri-e a Kohnt, mire a rabbi azt feleli, hogy nem ismeri. Erre megkérdezik tőle, ismeri-e Grünt, mire a rabbi azt feleli: akkor már inkább a Kohnt… Ez a mi életünk, és ez rendben van, ezt szeretjük, jól van ez így. Azóta, az Ö–valónak hála, immár huszonkilenc rabbival, kántorral és kántorhelyettessel van együttműködése a ZSIMÁ-nak, összesen húsz hitközségünk van, ebből tíz a határokon túl, többek között Kárpátalján. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan delegálunk oda egyházi kollégákat, viszünk eszközöket, felületet biztosítunk az ottani testvéreinknek. Ugye a ZSIMA számos helyen van jelen, és jelenleg kisegyház státuszban vagyunk, és nagyon hálásak vagyunk a társegyházaknak a segítségért, és Magyarország Kormányának is a részünkre nyújtott támogatásáért. A neológia ugyanis egy sajátosan magyar zsidó vallási irányzat, és ezt csak mi tudjuk együtt megőrizni, ebben pedig együtt van jelen a Szentírás és például Babits Mihály. A később gégerákkal küzdő költőgéniusz élete végén már nem tudta szavakban elmondani, hogy az út rossz, de már korábban megírta, mégpedig azt írta, hogy:

 

„Hol körbe kerül a Styx vize hétszer
s ugat a kapunál háromfejü eb,
hova senkise jut soha kétszer:
a legmesszebb s a legközelebb,
hol az árnyban az árnyak álmai járnak,
hol a vágyra a vágyak vágyai várnak,
ahol álmokról álmodnak az álmok,
van-e létezőbb hely s léttelenebb?”[20]

 

 

[1] A magyarországi Holokauszt témájában bővebben lásd: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, főszerk. Randolph L. Braham, Budapest, Park Kiadó, 2007.; Csősz László–Kádár Gábor–Vági Zoltán: The Holocaust in Hugnary. Evolution of a Genocide, Lanham, AltaMira Press, 2013.

[2] A Talmud magyar nyelven csak részleges fordításokban érhető el, ezek közül az érdeklődők számára a legjobb bevezetőt talán a Domán István főrabbi fordításában és szerkesztésében megjelent részleges kiadás nyújtja. Lásd: Domán István: Talmud. Részletek, kommentárok magyarul, Budapest, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007. Jelentős részleges héber–magyar kétnyelvű kiadás jelent meg továbbá Köves Slomó és Oberlander Báruch főrabbik szerkesztésében: Talmud. Válogatott fejezetek 1–2., szerk. Oberlander Báruch–Köves Slomó, EMIH–Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Alapítvány, Budapest, 2017. Az első magyar Talmud-fordítás ugyanakkor dr. Molnár Ernő munkáját dicséri. Lásd: A Talmud könyvei I–VI. köt., szerk. dr. Molnár Ernő, Garai Irodalmi és Nyomdai Rt., 1922–1923. A legkorábbi Talmud-fordítás az interneten is elérhető: https://mek.oszk.hu/13800/13804/ Letöltés ideje: 2022. szeptember 5.

[3] Izrael állam alapításáról és huszadik századi történelméről lásd bővebben: Sébastien Boussois: Izrael, szembesítve a múlttal. Tanulmány az „új történelem” hatásáról, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2013.

[4] A Yad Vasem történetéről és működéséről lásd az intézmény honlapját, elsősorban angol nyelven. https://www.yadvashem.org Letöltés ideje: 2022. szeptember 7.

[5] A Világ Igazainak névsorát lásd: The Lexicon of the Righteous Among the Nations, főszerk. Israel Gutman Jeruzsálem, Yad Vasem, I–VIII. köt., 2003–2008.

[6] A Holokauszt traumájának feldolgozása témájában lásd például: Békés A. Vera: Trauma és narratíva – A Holokauszt trauma reprezentációja, Budapest, Ad Librum Kiadó, 2012.

[7] A magyarországi Élet Menete Alapítvány létrehozását egy civil fiatalokból álló közösség kezdeményezte 2003 októberében, a világ 55 országában működő hasonló szervezet mintájára azzal a céllal, hogy rendezvényein fiatalok és idősek, közéleti személyiségek, színészek, művészek, sportolók, politikusok felekezeti és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül, ünnepélyes keretek között együtt róhassak le kegyeletüket a Holokauszt áldozatainak emléke előtt, és tegyenek hitet a társadalmi szolidaritás, valamint a demokratikus politikai kultúra mellett. 2004 áprilisában 837 társukkal vettek részt először hivatalosan a megemlékezéseken. A szervezetről, kezdeményezésről lásd bővebben annak honlapját: https://www.eletmenete.hu/ Letöltés ideje: 2022. szeptember 8.

[8] A Menetelés az Életért, eredeti nevén Marsch des Lebens mozgalma a németországi Tübingenben született, alapítói Jobst és Charlotte Bittner. Fiatal keresztény lelkész-házaspárként gyülekezet-alapító munkába kezdtek a városukban, ami áthághatatlan szellemi akadályokba ütközött. Eltökélt I–ten-keresésük eredményeként kezdett feltárulni előttük városuk, Tübingen múltja, melyet már a középkorban is a zsidó lakosság elűzése, az antijudaista teológia jellemzett, ez pedig a náci időkre odáig fajult, hogy a leghidegvérűbb és legvérszomjasabb náci vezéreket és a nácizmus ideológusait a Tübingeni Egyetemen képezték ki, az 1944-ben Magyarországra vezényelt Adolf Eichmannt is beleértve. A szervezet alapelve, hogy meggyőződéseinket nemcsak a négy fal között kell vállalnunk, hanem jeleket kell állítanunk a világ útjain, városaiban, az utcákon az antiszemitizmus ellen, a kiengesztelődésért és Izrael bibliai és emberi jelentőségéért, a tiszta emlékezet, a megbékélés és az antiszemitizmussal szembeni állásfoglalás érdekében. A szervezet magyarországi honlapját lásd bővebben: http://menetelesazeletert.org Letöltés ideje: 2022. szeptember 6.

[9] Otto Frank életéről lásd bővebben: Carol Ann Lee: The Hidden Life of Otto Frank, Harper Perennial, 2003.

[10] Anne Frank naplójának legújabb magyar kiadását lásd: Anne Frank naplója, ford. Bernáth István–Blaschtik Éva–Orosz Ildikó, Budapest, Park Kiadó, 2022.

[11] A regény legújabb kiadását lásd: Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek, Budapest, Helikon Kiadó, 2021.

[12] Flavius művének magyar kiadását lásd: Josephus Flavius: A zsidó háború, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1990.

[13] Bővebben lásd: Márai Sándor: A teljes napló 1943–1944, szerk. Mészáros Tibor, Budapest, Helikon Kiadó, 2006.

[14] A zsinagógai kalendáriumról lásd bővebben például: Jean-Christophe Attias–Esther Benbassa: A zsidó kultúra lexikona, Budapest, Balassi Kiadó, 2003.

[15] Az 1943. április 19-én kitört varsói gettólázadásról bővebben lásd: Moshe Arens: Flags over the Warsaw Ghetto, The Untold Story of the Warsaw Ghetto Uprising, Jeruzsálem, Gefen Publishing House, 2022.

[16] A jeruzsálemi Szentély történetét lásd példának okáért: Simon Goldhill: The Temple of Jerusalem, Cambridge, Harvard University Press, 2005.

[17] Zakariás 9:12.

[18] Johanán ben Zakkáj (kb. 30 – kb. 90) ókori zsidó hittudós, rabbi, tanító, lényegében a zsidó szellem megmentője. Hillél iskolájának követője volt. Számos tanítványt nevelt fel. Amikor Vespasianus római császár meghódította Júdeát, és bekerítette Jeruzsálemet, úgy döntött, hogy nem vár Isten csodájára, és maga veszi kézbe a zsidó szellemi élet irányítását. Javnéban – Jamniában – élt egy kis csoportnyi Tóra-tudós, Johanán ben Zakkáj pedig úgy vélte, hogy ez a kis csoport adhatná a zsidóság további szellemi-eszmei továbbélésének energiáit. Az ő tevékenységük biztosíthatná a zsidó élet továbbélését – folytatólagosságát, ha Jeruzsálem és a Templom elpusztulna. Elhatározta, hogy Javnét és bölcseit megmenti, mert a Tórában látta a nemzeti fennmaradás lényegét. A zelótáknak, az egyik harcias zsidó vallási irányzat híveinek nem felelt meg Zakkáj személye, azonban nagy tekintélye miatt nem tudták félreállítani. Jeruzsálem ostroma alatt egy koporsóban vitette ki magát a harcok közepette a városból. Életéről lásd bővebben: Jacob Allerhand: A zsidóság története. Ókor – Az első szentély pusztulásától a Talmud lezárásáig bibliai bevezetéssel, ford. Lichtmann Tamás. Budapest, Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1988.

[19] A Talmud e fontos részlete kommentált magyar fordításban is elérhető az olvasók számára Az Atyák tanításai címen. Lásd: Az Atyák tanításai, ford. Darvas István, a kommentárokat írta Bedő Viktória–Darvas István–Fináli Gábor–Fritz Zsuzsa–Toronyi Zsuzsanna–Verő Tamás, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2019.

[20] Babits Mihály: Ladomeia, Nyugat, 1910/17. https://epa.oszk.hu/00000/00022/00063/01785.htm Letöltés ideje: 2022. szeptember 3.