Sziasztok, Jónás vagyok. Örülök, hogy látlak benneteket, korábban annyi minden történt velem, kis híja volt csak, hogy a tenger fenekén lakjak a halakkal. Kezdem azzal, hogy én alapvetően egy rendes fickó vagyok, nem kedvelem a nagy feltűnést, mindig jól el voltam magamban. Szóval, szeretem, ha békén hagynak, ilyen a természetem. Ha megguglizol, látod majd, hogy nagyon híres lettem, egyike vagyok a tizenkét kisprófétának, holott én egyáltalán nem akartam semmilyen próféta se lenni. Más népek is beletettek a szent könyveikbe, keresd ki bátran, fent van a Wikipédián is, meg általános iskolában is tanulnak rólam a gyerekek. Láthatólag hatalmas celeb lettem, pedig komolyan mindent megtettem, hogy ez ne történjen meg velem.

Kezdjük az elején. Azt tudjátok, hogy lesz valakiből próféta? Nem, nem jár prófétaképzőbe, hanem az Örökkévaló megbízza egy feladattal, elmond neki valamit, amiről szeretné, ha az emberek tudomására jutna. Az Örökkévaló nem mondhatja el minden egyes nőnek és férfinak és gyereknek egyesével, amit akar, mert nagyon sokáig tartana és úgy megijednének, hogy kiszaladnának a világból, hát ezért kellenek a próféták. Történt, hogy az Örökkévaló megjelent nekem és szólt, hogy elég nagy a baj Ninivében. Azonnal menjek oda, szóljak, hogy szedjék össze magukat, különben úgy járnak, mint például Gomorra és annak a fele se tréfa. Nyilván én is megijedtem, mint bárki emberfia, tudtam pontosan, hogy mi a dolgom, meg azt is tudtam, hogy én ezt inkább semmiképpen nem szeretném elvégezni.

Gondoltam, nem is fognak hinni nekem, aztán majd jól elkalapálnak a niniveiek, így lementem gyorsan a tenger partjára, a kikötők közé. Kérdezősködtem, hogy merre mennek a hajók és főleg, hogy merre van Ninive. Földrajz órára nem annyira jártam és még az iránytűt sem találták fel. Mondták, hogy amarra van Ninive, gyere Jónás, ugorj be, elviszünk! Szaladtam is onnan elfele! Hamar híre ment a kérdezősködésemnek, mikor találtam egy kicsit rozoga kinézetű bárkát. Kérdezem a matrózokat, merre mentek jóemberek? Válaszoltak is azonnal, megyünk Tarsisba! – fel is ugrottam a hajóhídra, hallom ám, hogy kiabálnak az emberek a partról- “Jónás, ne arra a hajóra szállj, nem arra van Ninive!” Gondoltam, sebaj, annál jobb és máris kint voltunk a nyílt vízen, amikor hatalmas vihar támadt.

Furcsa volt, mert a látóhatár széle csendes volt, de a hajót úgy dobálta a tajték, hogy majd kettészakadt. A matrózoknak se kellett több, babonás népek azok, sorsot húztak, hogy ki miatt van a vihar. Ki se találjátok, nyilván engem sorsoltak ki. Mondtam nekik, hogy, hát, igaz, ami igaz, menekülök az Örökkévaló elől. Ebből nem sokat értettek, de végül meggyőztem őket, hogy ha engem a vízbe dobnak, elmúlik a fejük fölül a veszedelem. Jogos a kérdés, hogy miért nem ugrottam be én magam. Hát, mert nem tudok úszni. Tudjátok, mifelénk elég kevés uszoda van, úszóedző meg még kevesebb, így én csak kapálózni tudok, meg megfulladni.

Ahogy szép nagy ívben repülök a viharos tengerbe, már bántam én mindent, hogy nem fogadtam szót, hogy menekülni akartam, meg mindent, ami azelőtt volt. Hatalmasat csobbantam a hideg vízbe, éppen kezdek szépen süllyedni, amikor homályosan látok valami óriásit közeledni felém.

Na, gondoltam, ez a valami megesz, mielőtt udvariasan vízbe fulladhatnék, sebaj, kellett nekem futnom az Örökkévaló elől. Kitátotta a nagy valami a száját és hamm! bekapott. Úgy nyelt el, hogy azt se tudtam mondani, hogy bikkmakk. Belecsúsztam a bendőjébe. Képzelhetitek. Ha már szagoltátok hal száját közelről, akkor van sejtésetek róla, hogy milyen szag volt ott bent. Kuporogtam a valami gyomrában, körülöttem sötétség, hideg és fura kajamaradékok, de éltem. Nekiálltam gondolkodni, hogy hogyan jutottam ide és őszintén megmondom, máshoz nem fordulhattam, csak az Istenhez. Megígértem neki, hogy teljesítem, amit tőlem elvár. Imádkoztam, megbántam az engedetlenségemet. Komolyan, mit is hihettem? Hogy csak úgy elszaladok a világ ura elől és majd jól elbujkálok életem végéig? Három nap és három éjjel voltam a hal-valami gyomrában. Aztán egyszer csak meleg áramlatot éreztem, ami jó illatú volt és fényt láttam, majd egy nagy csattanással landoltam a tenger partján.

Gondoltam, ez belilul, az biztos. Az Örökkévaló újra szólt hozzám. ezúttal hallgattam rá és elmentem Ninivébe, hogy figyelmeztessem őket. Ninive hatalmas város volt, gondoltam, mire elérek a főtérre, reggel lesz. Mentem végig a városon mondtam az embereknek, amit az Örökkévaló üzent nekik. Ha nem változtatnak az életükön, Ninive az összes lakójával együtt el fog pusztulni, negyven nap múlva. Hittek nekem. Böjtölni kezdtek, kitakarították az utcákat, összeszedték magukat és Istennek tetsző életet kezdtek élni.

Az én munkámnak itt vége volt, de csak fúrta az oldalamat valami. Én tudtam, hogy az Örökkévaló könyörületes és nem pusztít el csak úgy egy várost, akkor mire volt ez az egész? Meg is kérdeztem az Örökkévalót, hogy miért nem hagyott engem menekülni, ha a várost úgyse pusztította el. Nagy csalódottságomban kimentem Ninivéből, pont nem voltam kíváncsi rájuk többet. Letelepedtem a városon kívül, csináltam egy szedett-vedett sátrat, abban aludtam. Olyan fáradt voltam, nem is éreztem a hőséget, azt a fajtát, amitől el szoktak a népek ájulni. Az Örökkévaló gondolt rám és a fekhelyem fölé egy ricinusbokrot növesztett az éjjel. Mire felkeltem ott volt. Adott árnyékot, hűtött alatta a szellő, már kevésbé haragudtam a világra. Aztán az Örökkévaló férget küldött, ami elsatnyásította a bokromat. A fejem majd lerobbant a nyakamról, úgy fájt, forrt a bőröm a hőségtől, szédelegtem, majd elestem.  Minden haragom újra feltámadt! Mérges és szomorú voltam, úgy igazából. Sirattam azt a jó kis bokrot, nem értettem, minek adta, hogy aztán elvegye.

Akkor az Örökkévaló megkérdezte tőlem, hogy ha én így elszomorodok egy bokor miatt, amit nem is én neveltem, akkor vajon Ő mennyire lett volna szomorú egy egész városnyi teremtménye miatt? Ekkor megértettem, hogy az én dolgom annyi volt, hogy szóljak az embereknek, azért, hogy megtérjenek és megmeneküljenek, mert ők nem tudták, mi a jó és mi a rossz. Semmi más, végre én is megértettem mindent. Szóval így lettem végül mégis próféta. Egész jól hangzik: Jónás próféta, aki egy hal gyomrában lakott.

Jom Kipur közeledtével sok kérdés merül fel a szülőkben. Böjtöljünk? Ne böjtöljünk? Mit mondjunk a gyereknek? Elég nagy már, hogy ő is részt vegyen? Ha igen akkor jöjjön zsinagógába, vagy maradjunk otthon?

Amennyire kialakulnak családonként a böjti tradíciók, legalább annyira hagyomány, hogy mit eszünk böjt után, mikor hazaesünk a zsinagógából, kissé kóvályogva. A nálunk hagyományos kakaó-kalács helyett nézzünk az olasz közösség egyik böjt utáni süteményét, a mandulás piskótát. A süteményt Livornóból eredeztetik, az ott letelepedett zsidók portugál örökségeként. Könnyen elkészíthető, a végeredmény viszont egészen rendkívüli, édeskés, puha, mandulás sütemény, mely tökéletes a böjt utáni cukorszint rendbetételére anélkül, hogy túlságosan tömény lenne.

A hozzávalók úgy kezdődnek, hogy végy 11 tojássárgáját és 5 fehérjét, így a maradék fehérjéből egy Pavlova készült, melynek receptjét lentebb osztom meg.

 

Mandulás sütemény

 

Hozzávalók egy 24 cm-es formában készülő nagyobbacska piskótához

• – 11 db tojássárgája
• – 5 db fehérje
• – 1 2 dl-es pohárnyi kristálycukor
• – 1 2 dl-es pohárnyi blansírozott mandula
• – ¾ 2 dl-es pohárnyi liszt, átszitálva
• – 1 citrom reszelt héja
• – ½ citrom leve

 

Használhatunk őrölt mandulát, ha nincs erős késes aprító a háznál. Blansírozzuk a mandulát, mely annyiból áll, hogy másfél percre forró, lobogó vízbe dobjuk, szűrjük, megvárjuk, hogy hűljön és kipöcköljük a héjából a fehér mandulákat. Remek móka, nálunk mindenhol landolt egy célzottan indított mandula. A mandulákat szárazra töröljük. A tojássárgáját a cukorral a késes robotgépben világos krémmé keverjük, hozzáadjuk a mandulát és egy majdnem egynemű pasztát darálunk belőle. Ha van más készülékünk, vagy egy mozsarunk, abban is megtörhetjük a mandulát. A citromhéját és levét hozzáadjuk. A pasztához hozzá szitáljuk a lisztet, eldolgozzuk, majd a fehérjék kemény habját óvatosan beleforgatjuk. Nedvesített sütőpapírral béleljük a formát, 175 fokon, előmelegített sütőben 50 perc alatt készre sütjük. Porcukorral hintjük, langyosan tökéletesen szeletelhető. Ha maradna belőle, csíkokra vágjuk és 130 fokon 20 percig sütjük, dobozban hetekig eláll, kávéhoz tökéletes.

Pavlova

Hozzávalók:

• – 6 tojásfehérje
• – 24 dkg porcukor
• – 1 ek. keményítő
• – gyümölcsök a tálaláshoz

A fehérjét majdnem kemény habbá verjük, ekkor kanalanként adagoljuk a cukrot és a keményítőt. 10 percig verjük a habot, amikor szép fényes és mozdulatlan, egy sütőpapírra kört rajzolunk, megfordítjuk a papírt és egy hablapát segítségével a körbe halmozzuk. A közepébe mélyedést készítünk, hogy ne guruljanak le róla a gyümölcsök. 120 fokos sütőben másfél órát szikkasztjuk. Kívül roppanós, belül nyúlós végeredményt kapunk.  Friss gyümölccsel tálaljuk.

Kívánok könnyű böjtöt és jó bepecsételődést! Tzom kal! Gmar Hatima Tova!