1875. október 13-án, a zsidó naptár szerint tisri hónap 14-én, éppen szukot estéjének napján hunyt el Lőw Lipót, a magyar zsidóság egyenjogúsításának kezdeményezője, Szeged főrabbija, korának kimagasló tudósa, a neológia vezetője. Szellemiségével és munkájával nemcsak megálmodta, de meg is építette azt a közös nagy sátrat, melyben a hazai zsidóság egyenrangú szerepet tölthetett be keresztény honfitársaival együtt. E jeles napon ma rá emlékezünk.
Lőw Lipót (Juda Leib Löw) 1811-ben született a morvaországi Černá Hora-ban. Felmenői között szerepel a legendás prágai rabbi, Jehuda Löw ben Becalel (MaHaRal), akinek alakja Lőwöt is a rabbi hivatás felé terelte. Vallási tanulmányait a pozsonyi líceumban fejezte be, majd a pesti és bécsi egyetemen végzett világi tanulmányokat. Nyelvészetet, klasszika filológiát, történelmet és pedagógiát tanult. Emellett megismerkedett a keresztény teológiával is. Zenei adottságait is kamatoztatta, több hangszeren is játszott. Nyelvérzéke kimagasló volt. Csehül, németül, franciául, olaszul, görögül és latinul kiválóan beszélt, és külön hangsúlyt fektetett arra, hogy magyarul is megtanuljon, amikor 1841-ben kinevezték Nagykanizsán rabbinak. A magyarosodási mozgalom vezéralakjává vált, ő volt az, aki elsőként prédikált magyarul a szegedi zsinagógában, és szorgalmazta ennek elterjedését, meghonosítását. A magyarországi zsidóság egyenjogúsításáért folytatott küzdelemben a német nyelvű, és nemzetközi rangú Ben Channanja című tudományos folyóirat szerkesztőjeként is jelentős szerepet játszott.
1846-tól pápai rabbi volt, ahol az újonnan épült zsinagógát magyar prédikációjával avatta fel. Az 1848-49-es szabadságharcot kezdettől fogva támogatta. Tábori rabbiként tevékenyen is részt vett az eseményekben, emiatt a szabadságharc bukását követően le is tartóztatták, ahonnan két hónap fogság után szabadult. 1850-től haláláig Szeged főrabbija volt.
Jelentős szerepet töltött be az 1867-es emancipációs törvény megszületésében, az 1868-as kongresszuson pedig az újító párt vezéralakja lett. A magyar közélet tisztelt és elismert alakja volt haláláig, mind Ferenc József, mind a magyar kormány rendszeresen kikérte véleményét vallási kérdésekben. Halachikus munkássága mellett jelentős könyvet írt a zsidó szentírásmagyarázat történetét tárgyalva. A könyv 1850-ben jelent meg német nyelven Ha Mafteah címmel, mely mai napig is mértékadó. Elsőként foglalkozott a magyarországi zsidóság történelmével is.
Lőw átfogó történelmi, teológiai és esztétikai ismereteit a zsidó liturgikus rend modern alapokon nyugvó megújítására használta fel. Az ország egyik legismertebb prédikátoraként minden állami ünnepségen részt vett, és jelen volt szinte minden zsinagóga felavatáson is. 1870-ben adta ki magyar nyelvű prédikációit, ez volt az első olyan prédikáció-gyűjtemény, mely magyarul jelent meg.
Tanításaiban egyesítette a keresztény prédikáció alapos, logikus felépítését a bonyolult hagadai elbeszélések szellemességével. Ötvözni tudta a két irányvonalat, megteremtve ezzel a párbeszéd, az egymás felé való nyitottság útját is. Egy olyan szellemi sátrat épített fel, melyben helye van a testvériségnek, a kölcsönös tiszteletadásnak és megbecsülésnek. Ennek lettünk örökösei.
Zichrono livracha! Legyen áldott emléke!
Forrás:
Varga Papi László: Zsidó magyarok Szegeden – Lőw Lipót és Lőw Immánuel. Bába Kiadó, Szeged, 2002.
