Az újév időszakában olyan zenei művekről esik majd szó, amelyek valamilyen módon és formában kapcsolódnak legfontosabb ünnepünkhöz, a Jom Kippurhoz. A megtérés, bűnvallás és engesztelés, megbocsátás, illetve ezek bibliai vonatkozású történetei okkal ihlették meg a klasszikus zeneszerzőket is már az 1600-as évektől kezdve, egészen napjainkig.
Mindenekelőtt egy kis érdekességgel kezdeném a zeneművek ismertetésének sorát, mégpedig egy olyan, csellóra és zenekarra írt későromantikus darabbal, melynek címe: Kol Nidrei. Talán ez az a zenei alkotás, ami a legdirektebb módon kapcsolódik az ünnephez, ahogy azt már annak címe is sugallja. A darabot 1880-ban Max Bruch német protestáns zeneszerző komponálta, akit nem zsidó származású lévén mégis megérintett a zsidó kultúra és a zsidó népzenei motívumokból inspirálódott. Ennek ellenére Bruch nem kívánt tisztán zsidó zenét alkotni, egyesek pedig a már kezdődő, zsidók elleni asszimilációt érintő állásfoglalását vélték felfedezni a műben.
A hangszeres darab két fő motívuma héber dallam, az egyik, egyben címadó téma a Kol Nidre deklaráció, ami a Jom Kippur estéjén hangzik el a zsinagógában. A cselló a kántor rapszodikus énekét hivatott utánozni.
És ha már tisztán hangszeres zene, még inkább olyan, amelyben a csellóé a szólószerep, érdemes megemlítenünk Ernest Bloch francia származású, svájci-amerikai zsidó zeneszerzőt, aki a XX. század első felében alkotott, és az igazi sikert és művészi érettséget a zsidó népzene ihlette művei hozták el számára. Ezek közé tartozik a Héber rapszódia csellóra és zenekarra, vagyis más néven a Schelomo. Eredetileg vokális műnek szánta Bloch, végül kikerülve a szövegezés nehézségeit, a tiszta hangszeres zene mellett döntött. A darab Salamon király belső világa és az őt körülvevő világ között feszülő ellentétet hivatott ábrázolni. A cselló képviseli Salamon királyt, míg a zenekar a külvilág történéseit, hatásait jeleníti meg. A királyban zajló belső folyamatokat is a cselló és zenekar egymással való szembeállításával igyekszik érzékeltetni a zeneszerző: Salamon gondolatait a zenekar tolmácsolja, a gondolatokból születő szavait viszont már a cselló adja át. Belső őrlődés a hitről, megbánásról és legfőképpen a hiúságról, a világi lét szülte hiúságról. Erről szól a Schelomo, vagyis a Salamon.
A Jom Kippurral leginkább két ószövetségi történet hozható összefüggésbe, amik kiváló példázatai a megtérésnek, feloldozásnak, bűnnek, bűnbánatnak és bűnbocsánatnak.
Az egyik Jónás könyve, vagyis inkább Jónás története. Az Isten elhívása elől menekülő, a saját igazáért még az Úrral is perlekedő próféta története bizonyára mindannyiunk számára ismerős. Szól a bűnről – Jónás engedetlensége, – a hitről, megtérésről – Jónás belátása, és főként az irgalomról és bocsánatról, amit az Úr tanúsít nem csupán Jónás felé, de bebizonyítja, hogy mint Isten, az egész világ ura, és az izraelieken kívüli népek sorsa iránt sem közömbös. Jom Kippur ünnepén a fontos imák mellett felolvassák Jónás könyvét is. A bibliai részlet megihlette Giacomo Carissimi olasz barokk zeneszerzőt, aki egy nem egészen fél órás oratórikus zeneműben meséli el a próféta történetét. A zene énekes szólistákra, kórusra, és basso continuo hangszeres kíséretre íródott.
Ugyanehhez a témához ugyancsak azonos műfajt választott több mint háromszáz évvel később a magyar zeneszerző, Petrovics Emil. Jónás könyve című oratóriumát 1967-ben mutatták be Budapesten. A két oratórium közös, meghatározó tulajdonsága, hogy a kórus kiemelkedő szerephez jut. Elmondja, kommentálja, és részt is vesz az eseményekben, ezt a hármas szerepet pedig a rájuk írt muzsika tökéletesen közvetíti.
Az ítélet és engesztelés emblematikus kérdésköre áll Mózes és Áron történetének középpontjában is. Ebből az ószövetségi részből eredeztethető Az engesztelés napja és a Bűnvallás napja, mint elnevezés is. Hogy ismételten két, korban egymástól távol eső zenei példát hozzak ezekre a bibliai történetekre, meg kell említeni Georg Friedrich Handel barokk zeneszerző Izrael Egyiptomban című oratóriumát, amelynek középpontjában Isten hét csapása áll, vagyis egyfajta végítélet az egyiptomiakra nézve: Isten haragja és büntetése. Ezáltal Mózes lehetőséget kap arra, hogy kivezesse Egyiptomból a zsidó népet, hogy aztán eljussanak az Új hazába, a tej és a méz földjére.
Míg ebben a műben a másik testvér, Áron nem kap kiemelkedő szerepet, addig Arnold Schönberg, huszadik századi osztrák zeneszerző befejezetlen, ám életművében nagy jelentőséggel bíró operájában annál inkább. Ebben a műben a két testvér, Mózes és Áron – ahogy a cím is sugallja – egyforma hangsúllyal bírnak. Az opera alapkonfliktusa a próféta és prédikátor konfliktusa. Persze ennél sokkal többről van szó, hiszen a mű számos teológiai, filozófiai, etikai, egzisztenciális, történeti kérdést vet fel, melyek ma is aktuálisak. Többek között ezeket jól tükrözi a zeneszerző azon megoldása, miszerint Mózes prózában beszél, Áron pedig énekel (a szerepet tenor énekes szólaltatja meg). A zene, a Schönbergre jellemző dodekafóniájával (tizenkét-hangúság, amikor minden hang egyenlő rangú a dallamban), annak összes szépségével együtt igen csak nehezen befogadható még a tapasztalt zeneértő számára is.
A zeneszerző, tekintve az akkori világ eseményeit, nem véletlenül 1931-ben kezdte komponálni a művet, abban az évben végzett az első felvonással, majd egy év múlva a másodikkal. Ezután Amerikába emigrált, és bár sokat foglalkoztatta az opera befejezése, erre életében már nem került sor. Egyedül a szöveg készült el, pár zenei feljegyzéssel. Ebből dolgozott kiváló karmesterünk, Kocsis Zoltán, amikor 2010-ben úgy döntött befejezi a művet. Bár sokan azon a véleményen vannak, hogy a zenemű ebben a befejezetlen voltában is teljes és értelmezhető.
Végezetül van még egy mű, amely történetével talán legkomplexebb módon járja körbe a hit, bűnbánat és megbocsátás témakörét. Ez nem más, mint Giuseppe Verdi Nabucco című négyfelvonásos operája, ami az 1800-as évek közepén elhozta az olasz zeneszerző számára az igazi világsikert. A történet alapját ismét a Szentírás adja, a hozzáadott fikción túl annyiban viszont különbözik a darab a fentebbi zeneművektől, hogy bár szereplői uralkodók, kiknek élete, döntései kihatnak egész népek sorsára, mégis az ő személyes sorsukon, érzéseiken is vívódásaikon van a hangsúly. Ezért is lett a választott műfaj opera és nem oratórium. Szerelem és hit feszül egymásnak a történetben, háború az igaz hitért (és persze a hatalomért), és az ezekből fakadó identitáskeresés és identitásválság kerül középpontba. Sok ármány és cselszövés közepette minden szereplőnek viselnie kell rossz döntésének következményét. Isten a bűneiket méltó módon bünteti és az események fő fordulatát az hozza el, amikor bűnbánatában a babiloni király a zsidók Istenéhez imádkozik. Az őszinte megbánás és szívből jövő imádság meghozza a jutalmat és a feloldozást, így a történet szerencsés véget ér.