Sziasztok, Noé vagyok újra. Rég nem beszéltünk. Ha esetleg nem emlékeznétek ránk, ITT el tudjátok olvasni, hogy hogyan építettük ezt a hatalmas bárkát és hogyan szedtem össze az utasokat.

Ti szerettek hajózni? Alapvetően azt hiszem, én is szeretek, ugyan korábban csak pecázni jártam a fiaimmal és a kis csónakommal. Ez most kicsit más. Ott hagytam abba, hogy gyülekeztek a felhők, cseperegni kezdett az eső. A szomszédjaim még mindig teljesen ügyefogyottnak néztek. A hosszú évek alatt, amíg építettük a bárkát egyre biztosabbak lettek benne, hogy ennyi, Noé végleg megzakkant. Annyira nem bántam, úgy gondoltam, hogy ha az embernek van egy feladata, főleg, ha az Örökkévalótól kapta, akkor el kell végeznie, mindegy mit gondol a szomszédság. Én elvégeztem a feladatomat, megépítettem a bárkát, az állatokat elrendeztem, mindenkinek volt saját helye, már csak a vízre vártunk, mert anélkül a bárka csak egy túlméretezett istálló lett volna. És akkor egy pillanat alatt megnyíltak az ég csatornái és ömleni kezdett az eső. Eleinte hatalmas cseppekben, aztán a cseppek összeálltak vízfüggönnyé és vízoszlopokká és csak ömlött a hideg víz, ahogy azt még csak elképzelni sem tudtam volna korábban. Gyorsan betereltem a kószálókat, pont az utolsó láb is a bárkán volt, amikor elkezdtem felhúzni a rámpát egy vastag kötéllel és belülről bezártam a hatalmas retesszel. Megnéztem, hogy jól záródik-e, nehogy beszivárogjon a víz, még kettőt húztam rajta és az emeletre siettem az ablakhoz. Körülöttünk percről percre tűnt el a város, a víz meg csak zubogott lefelé. Be is deszkáztuk a fiúkkal az ablakokat, csak úgy repkedtek a szögek.  A bárka emelkedni kezdett. Ha el akarod képzelni, hogy hogyan emelkedtünk, kérj egy parafadugót és egy pohár aljába tedd bele. Fogj egy kancsó vizet és kezd el beleönteni a pohárba és nézd meg, mi történik a dugóval. Ahogy a víz emelkedik, megy vele szépen a dugó is. Pontosan így történt velünk is, mentünk szépen egyre feljebb, a házak teteje fölé, a magas fák fölé, a dombok fölé, a hegyek fölé és még mindig csak esett és esett. Negyven nap és negyven éjjel esett, de amikor elállt, akkor is csak gyűlt a víz alattunk, nem is láttunk magunk körül semmi mást százötven napig.

Szerencsére úgy csomagoltunk mindenből, hogy legyen ételünk, italunk. A háziállatok adták a tejet, tojták a tojásokat, a többiek pedig ették, amit adtunk nekik. Eleinte aggódtam, hogy egyszer csak elkezdik megenni egymást, vagy mondjuk minket, de annyira megijedtek az özönvíztől, hogy lemondtak a korábbi étrendjükről. Mondtam is a feleségemnek, hogy nem is gondoltam volna, hogy az oroszlán ilyen csendben elvan szénán, meg sem próbálja elfogyasztani az antilopot. Gondolom, ezen az antilop is meglepődött.

Öt hónap után elállt az eső. Már éppen kezdtünk örülni, amikor hatalmas szél kerekedett, úgy dobálta a bárkát, mint egy kis papírdarabot. Meg is indult alattunk a bárka, úgy begyorsult, hogy ha kitettem volna a fejem, biztos lobogott volna a szakállam! Aztán hallottunk valami kerregést, reccsenést, súrlódást és megálltunk. Volt alattunk valami hatalmas, ami nagyobb volt, mint a bárka, erősebb, mint a tenger és hatalmasabb, mint minden más. Egy hegyen feneklettünk meg. Elmúlt a szél is, így lassan leszedegettem a deszkákat az ablakokról és óvatosan kinéztem. Szárazföldet nem láttam, ezért gondoltam, kiküldök egy madarat, hogy repüljön körbe, hátha megtudom, mi történik körülöttünk. Gondolkodtam, melyik madár legyen. Először a szép, fehér galambot választottam, de aztán úgy döntöttem, hogy egy okosabb, nagyobb madarat küldök ki. Kiengedtem hát az egyik hollót. Tiszta szerencse, hogy nem kevertem össze a varjúval. Vagy lehet, hogy mégis? Sebaj, kiengedtem az okos madarat és vártam, hogy mi történik. Visszajött a bárkára. Nem hiszem, hogy azért, mert hiányoztunk neki, egyszerűen nem tudott leszállni, innen tudtam, hogy nem száradt fel a föld és a fák sem látszanak ki még a víz alól. Vártam egy kicsit és kiküldtem a galambot. Ő is visszajött. Vártam egy hetet, újra kiküldtem a galambot, visszajött, de hozott egy ágat a csőrében, innen tudtam, hogy a fák teteje már kilátszik. Egy hét múlva kiküldtem újra, akkor már nem jött vissza. Majd keresheti a párja, ha mind kiszállunk végre. Mivel már nem esett, és a szél sem fújt, levettük a bárka tetejét. Képzelhetitek, milyen szag volt a felső szinten! Mindenkinek jól esett a friss levegő, ráadásul láttuk, hogy szárad a föld, húzódik vissza a tenger és látszanak újra a fák. Amint felszáradt a föld körülöttünk, az Örökkévaló megparancsolta, hogy hagyjuk el a fedélzetet, mind ahányan vagyunk.

Kimentünk a bárkából, oltárt építettünk az Örökkévalónak, hálából. Akkor szövetséget kötött velünk és minden élővel, hogy soha többé nem bocsát özönvizet a földre. A szövetség jele pedig a szivárvány lett. Ahányszor csak látod, gondolj ránk, hogy mi egy évet laktunk egy bárkában, de szerencsére neked már nem kell tartanod az özönvíztől soha többet!