Sziasztok, Szárái vagyok, Ábrám felesége. Háránban lakom a férjemmel. A rokonaink és a barátaink mind itt élnek velünk egy városban. Szeretem ezt a helyet, minden közel van, az időjárás is egész elviselhető, még egy nagy folyó is van a közelben. A férjem nem itt született, ő Ur Kaszdim városából jött ide. Van egy szép házunk, díszes kúttal az udvaron, van egy jó nagy csordánk, néhány szamarunk és nekem két macskám az udvarban. Ábrám nincs oda értük, előfordult már, hogy beleettek a vacsorájába, néha kicsit szőrös maradt utánuk a kedvenc széke, ettől elég zsémbes szokott lenni. Aztán amikor azt gondolta, hogy nem látom, odahívta magához őket és adott nekik halat, amit a macskák jobban szeretnek bárminél ezen a világon. Jól ment sorunk, nem kellett soha gondolkodnom, hogy vehetek-e a nagyobbik datolyából a piacon, vagy, ha akartam egy szép ruhát, arra is mindig volt pénzem. Ábrám meg is dicsért, hogy milyen csinos vagyok, amikor megmutattam neki az új szerzeményemet. Neki mondjuk mindenben tetszem, sokszor elmondja, hogy mennyire szép vagyok és hogy ő a legszerencsésebb férj a világon. Igaz, ami igaz, elég jól nézek ki, hosszú fekete hajam van és barna szemem. Nem vagyok túl magas, inkább alacsony, pont, mint a nők mifelénk. Onnan tudom, hogy vannak nálunk magasabbak, hogy láttam a vásárban a messziről érkező asszonyokat, mind egy fejjel felettem volt, úgy kellett tekergetnem a fejem, hogy jól lássam a szemüket.
Éltük a kis életünket, békében, boldogságban, amikor Ábrám egyszer csak rám nézett, hosszan, nem is pislogott, majd így szólt: “Szárái, költözünk!”
Láttam rajta, hogy komoly a dolog, így csak annyit kérdeztem, hogy “Hová megyünk, Ábrám?”. Elmondta, hogy az Örökkévaló szólította, hogy menjen fel az országba, amit majd Ő mutat neki.
“Pakolj össze mindent, amit magaddal szeretnél hozni, ne hagyj itt semmit!” -mondta nekem később. Amit nem tudtok rólam, az az, hogy én nem szeretek költözni. Nem is csináltam sokszor életemben, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem szeretem. Ti hogy vagytok a költözködéssel? Azért csak elkezdtem a fejemben listát készíteni, hogy mit kell összekészítsek. Ruhákat meleg időre, ruhákat hideg időre, sarukat, kendőket, takarókat, bőröket és szőrméket. Csuprokat, edényeket, vázákat, víztartókat, olajtartókat. Szárított halat, szárított húst, olajat, babot, csicseriborsót, búzát, árpát és a dagasztótálamat. Zsákokat, kosarakat, táskákat, nyergeket, kötőféket. Soroltam, soroltam, csak nem jutottam a végére! Mindig eszembe jutott valami újabb, de vajon mit felejtek el? Biztos kihagytam valami fontosat.
Raktam a halmokat a házunkban, egyiket a másik után, igyekeztem rendszerezni az én dolgaimat, Ábrám dolgait, a konyhai dolgokat, a szobai dolgokat, a fürdéshez kellő dolgokat, nem is tudtam, hogy ennyi mindenünk van! Csak motoszkált a fejemben a gondolat, hogy valamit itt fogok felejteni, de nem jutott eszembe, akármennyire is rágódtam, még éjjel is. Mit hagyok itt? Aztán reggel hallom ám, hogy Ábrám az udvaron valakivel zsörtölődik: “Eriggy innen, te kis te, ne nyávogj, nem adok több halat, ez a reggelim!” És akkor rájöttem. A macskák! Itt ne felejtsem a macskákat! Gyorsan előkotortam a fedeles kosaraikat, amit ugyan nem szeretnek, de pont beleférnek és a szamár meg simán elbírja.
Lassan kezdett rendszereződni az a rengeteg holmi, Ábrám összeterelte az állatokat, felmálházta a szamarakat és begyűjtötte az unokaöccsét, Lótot is, aki velünk fog tartani a hosszú úton. Azt még ugyan nem tudom, hogy pontosan hova fogunk költözni, de remélem, hogy jó sorunk lesz ott is! Elköszöntünk a családtól, a barátainktól és mentünk, arra, amerre az Örökkévaló vezetett minket.
Keresd meg a térképen Háránt! Kövesd az ujjaddal, merre mehetett Ábrám, Szárái és Lót!
