“Az a kos, melyet alkonyatkor teremtett, elfutott, és Izsák helyett odajött, hogy felajánlják…”
(Pirkei DeRabbi Eliezer 31:11)
A Teremtés utolsó napján, az első Sábát alkonyán, az Örökkévaló teremtett egy gyönyörű fehér kost. Elhelyezte az Édenkertbe és azt mondta neki: “Várj, amíg szólítalak!”. És a fehér kos várt türelmesen. Közben Ádám és Éva engedetlen volt és kiűzetett a Paradicsomból, a kos pedig várt és várt.
Telt múlt az idő, az állatok sorra hagyták el az Édenkertet, a kos csak megértően várt. Aztán egy napon az örökkévaló felkeltette a kost, és így szólt hozzá: “Ma van a napja!” A kos felpattant és futott, szélsebesen! Pontosan tudta, mit kell tennie.
Megjelent a gonosz és a kos elé állt: “Ne tovább! Ne hagyd el ezt a csodás kertet! Ne fuss, hiszen a halálodba rohansz!”
A kos válaszolt: “Meg kell mentenem a gyermeket!” és futott tovább, ki az Édenkertből, ugrott át a köveken, porzott át a sivatagon, ahogy a lába bírta. Pontosan tudta, hová kell mennie. Egy gazdagon zöldellő tisztásra ért, ahol bársonyos zöld fű és hűs vizű csobogó patak fogadta. Ismét feltűnt a gonosz és megszólította: “Állj meg itt, pihenj, egyél, nem kell sietned!”
A kos hajthatatlan maradt: “Meg kell mentenem a gyermeket!” – mondta.
Ahogy futott tovább, a gonosz egy oroszlán képében jelent meg előtte és ráordított, öblös oroszlán ordítással: “Állj meg kos, vagy darabokra cincállak!” De a kos nem állt meg: “Meg kell mentenem a gyermeket!” – mondta és rátaposott a félelmetes oroszlán busa nagy fejére. Végre a kos megérkezett a szent hegyhez. A tetején egy fiút látott az oltárhoz kötözve és egy férfit, aki fölötte sírt, csak úgy ömlött a könnye. “Várj!” – kiáltotta és minden erejét összeszedve rohant feléjük. “Itt vagyok! Engem tegyél az oltárra! Engem vigyél!” – kiáltotta. A gonosz tüskebokornak álcázta magát és a kost a két szarvánál ragadta meg: “Nem mész innen tovább!”
A kos vergődött, dobálta magát, hogy kiszabaduljon: “Ábrahám! Itt vagyok! Engem vigyél!”
De Ábrahám nem hallotta őt.
Ekkor a kos meghallotta az Örökkévaló hangját, amint Ábrahámhoz szólt: “Állj! Azért kértem, hogy áldozd fel egyetlen fiadat Izsákot, hogy próbára tegyem a hitedet! Itt van ez a kos, melyet alkonyatkor teremtettem, csak azért, hogy átvegye a gyermek helyét!” Ábrahám felemelte a tekintetét és könnyein át meglátta a fehér kost, eloldozta Izsákot, kiszabadította a kost a tüskebokorból és az oltárra fektette.
“Ábrahám! Amikor megfújjátok a szarvamat, az Örökkévaló meghallja majd és Izsákra és rám fog emlékezni! Megbocsátja Izsák bűneit, a fiáét, az ő fiáét és az ő fiáét és ez így lesz az idők végezetéig!” -szólt a kos. A kos az oltárra feküdt és a lelke az Örökkévaló kezébe szállt egyenesen. A kos hamvaiból készült a Szentély oltárának habarcsa, a csontjaiból Jeruzsálem alapja, a beleiből Dávid király hárfájának a húrjai.
Azóta, ha sófár hangját halljuk, emlékezünk a fehér kosra, ami feláldozta magát Izsákért és Izsák fiaiért. [1]
[1] The white ram / Mordicai Gerstein
New York: Holiday House; ©2006 alapján