Hahó, Rebeka vagyok és újabban Izsák felesége. Hadd meséljem el az én történetemet. Háránban születtem, ott is nőttem fel. Apámat Betuélnak, anyámat Debórának, a bátyámat pedig Lábánnak hívják. Így négyesben éldegéltünk, állatokat tartottunk, volt nagy földünk, rengeteg fával, amik hol teremtek, hol nem. Arra mifelénk az eső egészen ritka dolog volt, így ásott kutakból hordtuk a vizet magunknak és az állatainknak. Én már egészen kicsi koromban kaptam egy szép színes korsót, rajta a nevemmel. A szomszédaink is ugyanazt csinálták, mint mi, hajtották az állatokat, gondozták a fákat, piacra jártak, néha veszekedtek egy sort, általában a piac után közvetlenül. Ez a mi családunkban sem volt másképp. A szüleim jó hangosan beszéltek egymással, a bátyám kimondottan szeretett átkiabálni a kerítésen, ha valami nem tetszett neki. Én inkább a ház mögött játszottam, rajzoltam egy széndarabbal, vagy varrtam valami szépet anyámnak. Mondták is az öregek az utcában, olyan vagyok, mint egy liliom a tövisek között. Ezt nem igazán értettem, de a liliom gyönyörű virág, így mindig rámosolyogtam arra, aki ezt mondta nekem. Nagyon szerettem a szép ruhákat, a hajtűket és az ékszereket. Ugyan nekem nem voltak ilyen dolgaim, hiszen fiatal voltam még hozzá, de anyám ládájában megcsodálhattam a csillogó köves nyakékeit, a kék bársony ruháját, amit csak ünnepekkor hordott és a hófehér hajtűit, amiken kék virágok voltak, pont olyan színűek, mint a ruhája. A bátyám megtanított vizet húzni a kútból, amint elbírtam a nagy kannákat és vödröket. Egy ideig együtt jártunk a kútra, ami elég messze volt a házunktól, aztán már csak én mentem magamban. Jó szorosan megkötöttem a sarumat a lábamon, hogy ne menjen tele porral és már indultam is. Minden nap kétszer megtettem az utat, közben dúdoltam magamban, vagy épp a csacsimmal beszélgettem. Elmondtam neki, hogy mikor érünk oda, hogy milyen virág mellett megyünk éppen el, hogy leszállt egy madár az útra, hogy jött egy felhő, de nem fog esni, nem kell aggódnia. Szerencsére a csacsik keveset aggódnak. Leginkább hallgatott engem és néha egyetértően rám nézett, és magas hangon helyeselt. Elmondtam neki, hogy a fiúk nem hagynak békén, mindig kérdezősködnek, próbálnak beszélgetni az utcán, hogy milyen szép vagyok, hogy merre megyek, honnan jövök, de én nem törődök velük. Tudtam, hogy a többi lány a környékről férjhez fog menni, de engem ez egy cseppet sem foglalkoztatott. Álmomban láttam, hogy én utazni fogok, messzire és ott fogom megtalálni azt, akit nekem szánt az Örökkévaló.

Így teltek múltak a napok, a hetek, a hónapok, mindenki tette a dolgát, nem történt semmi különös. Mígnem egy szép meleg napon megyek a kúthoz, szokásomhoz híven dúdolgatok magamban és megérkezek a kúthoz, ahol egy kisebb csődület támadt. Ott voltak a lányok a szomszéd utcából, ők is jöttek vízért, hallottam, hogy izgatottan tárgyalnak valamit. Közelebb értem, gyorsan odaszaladt hozzám az egyikük és hadarni kezdett: “Rebeka, képzeld, itt van egy idegen! Gyorsan, gyere, nézd meg te is, ott áll a kútnál, de nem iszik, csak áll és vár! Nézd, ott, az öregember, fehér szakállal!”

Én ugyan nem néztem meg, kíváncsiskodni nem szép dolog, inkább mentem volna a dolgomra. Kezdtem is levenni a korsókat és a vödröket a csacsimról, amikor hallom, hogy az egyik teve keservesen felhorkant. Akkor adnak ki ilyen hangot, amikor nagyon szomjasak. Odafordultam a hang irányába, látom ám, hogy egy szép, fiatal teve, jól felmálházva áll kicsit távolabb a kúttól. Gondoltam magamban, ezek a lányok a kíváncsiskodás helyett segíthettek volna az öregembernek megitatni a tevéit. Odaálltam a kúthoz, hogy leengedjem az első vödrömet, amikor a szemem sarkából megláttam az öregembert. Tényleg fehér szakálla volt, kedves szemei és nagyon fáradtnak tűnt. Gondoltam, valakinek a vendége, a vendégekkel meg szívélyesen kell bánni, így amikor megkérdezte, hogy adnék-e neki egy korty vizet, rögtön adtam. Rám nézett, elmosolyodott, hálásan megköszönte. Odanyújtottam egy korsóval neki a friss vízből, majd gyorsan felrántottam még jó sok vödörrel, hogy megitassam a tevéit is. Csak nem hagyom őket szomjazni! Először a szép fiatal állat elé öntöttem, aztán sorba az összes többit is megitattam. Az ember csak nézett engem, nem ijesztően, inkább, ahogy a nagypapák szokták nézni az unokájukat. Amikor végeztek az ivással bemutatkozott, megköszönte a segítségemet és elővett egy kék bársony zsákot a nyeregtáskából. Kihúzta a zsineget és odaadott nekem egy arany orrbavalót és két csodás karkötőt. Ilyen szépet még soha nem láttam. Megkérdezte, mi a nevem, és hogy hívják a szüleimet, és hogy eltölthetne-e nálunk egy éjszakát. Elmondtam neki ki vagyok és merre lakom, és hogy szívesen látjuk, ha kell tovább is, mint egy éjszaka. Kiderült, hogy akinek ő dolgozik, szintén innen származik, így ismerős mifelénk. Közben a bátyám futva megérkezett a kúthoz, úgy elment az idő, hogy keresni kezdett. Látta a karomon a karkötőket, csodálkozva rámnézett, mire én gyorsan elmeséltem neki, hogy mi történt.

Odaszaladt Eliézerhez és meghívta hozzánk, egyen, igyon, pihenjen, majd mi ellátjuk az állatokat, neki ne legyen gondja semmire.

Mire a házhoz értünk, már nagyban sürgött forgott mindenki, hozták a mosdóvizet, rakták fel a vacsorát, terítették az asztalt.

“Ábrahám küldött ide.”- mondta Eliézer és hirtelen abbamaradt a sürgés-forgás és mindenki figyelni kezdett a vendégre. Kínálták, hogy egyen, de ő azt mondta, hogy előbb beszél, és csak utána eszik. Elmondta, hogy mi járatban van, hogy esküt tett Ábrahámnak és feleséget keres Ábrahám fiának. Elmondta, hogy azért állt a kútnál, mert az Örökkévaló kijelölte a lányt, akit Izsák feleségül fog venni és ő kieszelte a próbákat, amiket ki kell állnia. Hát ezért nem mert magának vizet, értettem meg hirtelen. Én mentem át a vizsgán, anélkül, hogy tudtam volna róla. Megkérdezte a családomtól, hogy odaadnak-e engem feleségül Ábrahám fiának. Apám azt mondta: “Az Örökkévaló akarata ez, mi nem mondhatunk ellen, odaadjuk Rebekát!”. Eliézer leborult a földre, úgy adott hálát az Örökkévalónak, hogy sikerült a küldetése és Ábrahámnak tett esküjét is be tudta tartani. Elővett egy halom ezüstöt, aranyat, ajándékot a családomnak és nekem és végre nekiültünk a vacsorának.

Reggel Eliézer hamar indulni akart. Anyám azt mondta neki: “Maradj még egy hetet, vagy tíz napot, aztán menjetek! Addig hadd maradjon a lány még velünk!”

Eliézer nem akart maradni, így a bátyám azt mondta, hogy kérdezzenek meg engem. Így is tettek. Én indulni akartam. Olyan izgatott voltam, hogy tudtam, ha nem indulunk el, egy szemhunyást sem fogok aludni. Összepakoltam a dolgaimat, a dajkám segített. Bőven voltak a ládáim, kosaraim, a gyerekkori korsómat is eltettem, emlékül.  Amikor készen voltunk, megáldottak engem.

“Nővérünk te, légy tízezrek ezreivé és foglalja el magzatod az ő gyűlölőinek kapuját.”- mondták és én nagyon meghatódtam. Elköszöntem és indultunk hatalmas karavánnal.

Mentünk nappal, táboroztunk éjjel, majd elérkeztünk egy tisztás szélére. Megláttam egy magas férfi alakját közelíteni, ahogy ránéztem, úgy éreztem, mintha ismerném. Elpirultam, elfehéredtem, gyorsan megkérdeztem Eliézert, hogy ki jön felénk a tisztáson. “Ábrahám fia az!”- mondta. Én sebesen előhúztam a nyakamból a kendőmet és elfedtem vele az arcomat és a hajamat. Nem is mertem felnézni többet, a szívem majd kiugrott a helyéről, úgy dobogott.

Másnap megtartottuk az esküvőt, pont olyan volt, mint amilyenről álmodtam.