A „cherem” héber főnév manapság főként hírekben fordul elő, mivel „bojkott” értelemben használják. A Tórában más a jelentése: egyrészt örökszentség (lásd pl. Mózes III. 27. 28), másrészt teljes kiirtás (Mózes V. 20. 17); a halachában pedig kiközösítés az értelme. Baruch[1] (Benedict) Spinoza, a portugál zsidó családból származó, amszterdami születésű filozófus (1632. 11. 24-1677. 02. 21.) 24 éves volt, amikor szülővárosa rabbinikus bírósága kimondta rá a cheremet, azaz kiközösítette. Az erről szóló portugál nyelvű dokumentum megtalálható az amszterdami zsinagóga levéltárában.
A Pesti Napló éppen 90 évvel ezelőtti (1932. november 20.) számában idéz a végzésből, mely szerint, miután a hitközség tanácsának vezetői hiába próbálták helyes útra téríteni és „bűne teljességgel rábizonyíttatott…, elhatároztatott, hogy a felülmondott Baruch de Espinoza átok alá vettessék, Izrael népéből kiszakíttassék s ez órától fogva a következő átokkal közösíttessék ki.” Itt aztán gondosan megfogalmazott átkok következnek, hivatkozva Józsua átkára, amit Jerikó lerombolása után a várost újjáépíteni szándékozókra mondott (Józsua 6. 26.) és Elisára (Elizeus), aki az őt kigúnyoló gyermekeket átkozta meg (Királyok könyve II. 2. 23-24).
A kiátkozás a kiközösítés legsúlyosabb fokozata, a bűn pedig, amit a vallási elöljárók szerint egyértelműen sikerült Spinozára bizonyítani: eretnekség. Ez az általános megfogalmazás azonban magyarázatra szorulna, hiszen vallási szemmel vizsgálva talán eretneknek minősíthető tanait – a természet azonosítása Istennel vagy a szent iratok isteni eredetének tagadása – a filozófus csak évekkel a kiközösítés elrendelése után írta meg. Lehetséges, hogy szóban már korábban hirdette eszméit, vagy talán néhány tana és viselkedése együttesen váltotta ki a közösség haragját. Megesett például, hogy családi örökség körül támadt viszály kapcsán a filozófus nem rabbinikus, hanem polgári bírósághoz fordult, mintegy jelezve ezzel, hogy ügyében nem tekinti illetékesnek a vallási vezetést.
Azokban az időkben nem volt ritka a diaszpórában élő zsidó közösségekben a kiközösítés, más eszköz nem lévén a tagok fegyelmezésére. Az amszterdami hitközség is többször nyúlt ehhez az eszközhöz, akár a tartozást felhalmozó, akár a méltatlan viselkedést tanúsító tagok ellen. Ezzel együtt általában meghagyták a lehetőséget, hogy a vétkesek megbánják tettüket és új lapot nyitva visszatérjenek a hitközség kebelébe. Közösséghez tartozás és támogatás nélkül nem is lett volna egyszerű az életük.
Uriel da Costa[2] (más írásmóddal: Acosta) (1585-1640) filozófusnak például sorozatosan meggyűlt a baja ugyanazzal a hitközséggel, amelyhez később Spinoza tartozott. Többször megkérdőjelezte a rabbik tanításait, ellentmondást vélt felfedezni a mózesi törvények és a rabbinikus állásfoglalások között. Több konfliktus után – könyvét elégették, őt magát börtönbe zárták – 1633-ban visszatért a közösséghez, de újból összetűzésbe keveredett a vezetőséggel. Büntetésként a zsinagóga padlóján kellett feküdnie és a szertartásról távozó hívek rátaposhattak. A megalázások következményeként 1640-ben öngyilkos lett.
A kiközösítés szertartásos kihirdetésén Spinoza nem jelent meg, annak előkészületeit gúnyosan vette tudomásul. Barátaival közölte, hogy szívesen segít a rabbinak a dokumentum megírásában, mivel ő maga választékosan fogalmazott.
A kiközösítés következményeként a zsidóknak nem csak távolságot kellett tartaniuk tőle, de nem írhatták le és nem mondhatták ki a nevét. Vannak a mai helyi közösség tagjai között, akik tartják magukat ehhez a több mint három és fél évszázaddal ezelőtti tilalomhoz, és még a filozófusról elnevezett utca nevét is csak hiányosan hajlandók leírni. Az évtizedek során többször felvetődött a kérdés: meddig érvényes a kiközösítés, amelyet hivatalosan soha nem töröltek el? Az amszterdami főrabbi néhány évvel ezelőtti válasza egyértelmű volt: nem évült el, érvényes ma is. Ezzel szemben Jichák Ájzik Ha’lévi Herzog, aki haláláig, 1959-ig volt Izrael országos főrabbija, úgy vélte, hogy a határozat csak az akkori nemzedékre vonatkozhatott.
Dávid Ben-Gurion, Izrael Állam első miniszterelnöke többször idézte a prófétai ihletésű sorokat Spinoza Teológiai-politikai tanulmány című munkájából, amelyek Izrael népének újjászületését jövendölik meg atyáik földjén, és szerzőjét az elmúlt két évezred egyik legnagyobb zsidó filozófusának nevezte. Abraham Isaac Kook rabbi (1865-1935) pedig úgy látta, hogy Spinoza elméleteiben van egy csipetnyi igazság, amely lassan belopózott a zsidó szemléletbe, így Baal Sem-Tov és Moses Mendelssohn tanításaiba is. Kook rabbi arra a panteista felfogásra utalt, amely a világot I-tennel azonosítja. Harmadikként álljon itt Leon Roth angol filozófus (1896-1963) véleménye, aki ellenezte a kiközösítés visszavonását, mondván, hadd maradjon meg emlékeztetőnek: „Ha legalább levonnánk a tanulságot és megtanulnánk békében élni egymással, Spinoza kiátkozása nem lett volna hiábavaló”.
Jegyzetek:
[1] A név jelentése: áldott
[2] Történetét Barabás Tibor írta meg Uriel című könyvében. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974.
