„Goldstein Zoltánt Angol út 3b. Budapest, Ungár Miklóst Nyíregyháza, Epreskert u. 12 és Ungár (Ámos) Imre testvéreimet keresem, Louis Ungar…” Ez a hirdetés – sok hasonlóval együtt – a New Yorkban kiadott Magyar Jövő című demokratikus, antifasiszta napilap Üzenetek Magyarországba rovatában jelent meg 1945. szeptember 15-én.
1940 tavaszától Ámos Imrét (1907-1944), az akkor már ismert festőművészt kisebb-nagyobb megszakításokkal munkaszolgálatra hívták be. 1942 áprilisában még műteremkiállítást rendezett Szentendrén feleségével, Anna Margittal, majd néhány hónappal később kivitték az orosz frontra, ahonnan egy év múlva visszatért. További sorsa tudott, bár halálának helyét csak sejteni lehet és pontos dátuma ismeretlen: a „magyar Chagallt” 1944 októberében a türingiai Ohrdruf koncentrációs táborba hurcolták el, valószínűleg ott érte utol a vég.
Ami a hirdetésben szereplő kettős családnevet illeti: Ungár Imre néven született Nagykállóban 1907. december 7-én, az Ámos nevet pedig ő választotta magának. Pontosabban előbb önironikusan Álmos lett, utalva ifjúkori aluszékony természetére, később hivatalosan is Ámost, a pásztorból lett prófétát választotta névadójának és így szignálta alkotásait.
Zsidó származása nem csak tragikus sorsát határozta meg, de művészetének jellegzetes jegyeit is. Önéletrajzában így ír magáról egyes szám harmadik személyben: „A kállói szent pap légkörében élő és sírjához zarándokló hívők légkörében töltötte gyermekéveit.” Apja korán meghalt, ezért a vallásról inkább nagyapjától hallott, akinek talmudi történetei egész életére szóló élményt jelentettek számára.
Életéről és munkásságáról izraeli internetes oldalakon is olvashatunk és olyan részletes műelemzést is találunk, amilyet Shoey Raz irodalmár, kutató és előadó írt blogjában ez év szeptemberében Ámos Imre Kabbalista című, 1938-ban készült festményéről. A szerző a Tóra, a halacha és a misztika iránti vonzalom látványos tükröződése miatt választotta a képet. Elemzésében elmélyed a hithez szorosan illeszkedő motívumok megfejtésében, s ezen keresztül az elsődleges jelentés továbbgondolását kínálja a szemlélődő számára. Az alábbiakban részleteket olvashatunk az elemzésből.
„…A képen a kabbalista arca sugárzik, vagy tán fénylő maszk fedi. Egyik kezével ezt a maszkot vagy fénynyalábot emeli az arca elé… A néző úgy vélheti, hogy ez az arc a maszk alatt olyan, mint akármelyik hétköznapi emberé; a ragyogás elől az arcát ijedtében félig eltakaró fiú szemében azonban a kabbalista rendkívüli, szent jelenségként testesül meg. A fiút olyasféle félelem töltheti el, mint Mózest, amikor meghallotta az Örökkévaló hangját: „…nem láthatod színemet, mert nem lát engem ember, hogy élve maradjon” (Mózes II. 33. 20). Nem mer egyenesen a kabbalista arcába nézni, mert a sugárzó arcú alak emberfelettinek tűnik a szemében. A háttérben álló két klézmer muzsikus mintha erősödő és gyorsuló tempójú zenét játszana fúvós hangszerein, amíg aztán szinesztéziaként minden érzet kavarogni kezd: a látvány találkozik az illattal, a hallás az érintéssel, az ízlelés a hangokkal… A kabbalista alakja és a hevesen dobogó szívvel figyelő fiú erősen teátrális, egyben rituális hatást keltenek. A férfialak akár Ábrahám is lehetne, aki minden pillanatban előhúzhatja köpönyege alól a kést, ugyanakkor lehetne egyben az angyal is, aki megállítja: „…ne nyújtsd ki kezedet a fiúra…” (Mózes I. 22. 12)… Ámos, bár akarva-akaratlan kötődött a zsidósághoz, nem élt vallásos életet, sőt, meglehetősen bohém életvitelt folytatott. Ennek tudatában lehetséges, hogy ezt a festményt az erősödő antiszemitizmus, Magyarország zsidóellenes törvényei és az Anschluss szülték. Egy olyan művész munkája ez, aki hirtelen ráébred, hogy ez a kötődés halálig tart, hogy soha nem menekülhet zsidósága elől…”
