A romantikus realizmus és a naturalizmus elemei jelennek meg műalkotásain. A MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) és a Szinyei Merse Pál Társaság alapító tagja. 1937. január 16-án hunyt el Magyar-Mannheimer Gusztáv. Rá emlékezünk.

Mannheimer Frigyes (1809–1888) rabbi és Spitzer Zsófia (1823–1886) fiaként született Budapesten. Itt kezdte el művészeti tanulmányait a Mintarajziskolában, majd Bécsben folytatta Hans Makart mellett. Később Münchenben tanult tovább, ahol Wagner Sándor volt a mestere. Legintenzívebb éveit mégis Itáliában tölti, ahol kitűnik jó kompozícióteremtő képessége és kiváló strukturális rálátása. A legtöbb felszabadult, derűs színvilágú alkotása itt született.

A XIX-XX. század fordulóján több ízben is szerepelt kollektív kiállításokon a Nemzeti Szalonban és az Ernst Múzeumban, valamint a nagybányai művésztelep aktív tagja is volt. 1902-ben állami kis arany, 1912-ben nagy aranyéremmel jutalmazták.

Gerő (született Grünhut) Ödön, a korszak egyik remek és jeles művészeti- és szépíró, újságírója, több lapban is beszámolt Magyar-Mannheimer tevékenységéről. Arról a korszakalkotó látásmódjáról, mely megalapozta a magyar impresszionisták működését. Különösen új megvilágítású és egészen új stílusú tájképeivel „döbbentette meg” sok esetben a közönséget. 1904-ben a Művészet című lap 3. számában így ír róla Gerő:

„Festészete csupa ellentétesség és mégis minden ízében jellemzetes sajátosság. Szinte elkábít a sokféleségével és mégis mindig individuális. A sokféleségében nemcsak nagy tudás nyilvánul, hanem a sokat tudóknak az a különös kedve is, hogy meglepjenek, megdöbbentsenek. Demonstrálni akarják azt, hogy minden téren megállják a helyüket.” (Művészet, 3.évfolyam, 1904., 3. szám)

Magyar-Mannheimer a színek nagy komponistája volt. Mindig tudatosan használta azokat és a legkiválóbb érzékkel jelenítette meg egy szín ezernyi árnyalatát. Gerő sokszor emeli ki Magyar-Mannheiemer kolorizmusát, mely intenzív, impulzív, ugyanakkor a realizmus keretein belül maradva a tudatos alkalmazás jellemzi. Ettől lesz egyszerre romantikus és realisztikus is. Így ír róla:

„Magyar-Mannheimer tájképei kompozíciók, meglátásaiból komponálta őket. Tárgyi tartalmuk ellenére is tisztán kolorisztikus szerzemények. Még azok is, amelyeket csak rögtönzött, gyakran csak az emlékeiből. Egész sor festménye merő rögtönzés, festői ötletek fölvetése, színhatások megszólaltatása. Mindegyikben barokk lendület és realisztikus biztonság. Képei a lendület ellenére naturalisztikusak és a lendület révén egyéniek.” (Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve, 1933., I.Irodalmi munkálatok)

Az a festő volt, aki a szépségben valósággal gyönyörködött, és ezt az érzést vitte a festővászonra. Gerő így jellemzi szintén az 1933-as IMIT Évkönyvében őt:

„Magyar Mannheimer festésén a szépségben való kedvtelés és a megszólalásban, a kifejezésben való öröm uralkodik. Amannak meglátások, ennek pedig átérzések a forrásai. Az egyik élményekben, a másik az öntudatban gyökerezik, a művésznek saját magáról való tudásában. A kettőnek szintézise az alkotó művész, aki produkálva reprodukál. Magyar-Mannheimer festése azt a kettős örömöt, az élményben és az öntudatban való örömöt fejezi ki. Ez az öröme az egyetlen olyan érzése, amely megszólal képeiben. És ezt az érzést akarja érezni. Az érzés akarása és az akarás érzése egymást kiegészíti.” (Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve, 1933., I.Irodalmi munkálatok)

A színek dinamikája és azok tudatos használata a magyar romantikus realizmus különleges és kiemelkedő festőművészévé, tájkép festőjévé tették Magyar-Mannheimer Gusztávot. Alkotásai megtalálhatók magángyűjteményekben, a Magyar Nemzeti Galériában és a velencei Modern Képtárban is.