Egész Egyiptomban a por tetvekké változott. De, amikor a mágusok titkos mesterségükkel tetveket akartak előállítani, nem sikerült nekik. A tetvek embereket és állatokat egyaránt megtámadtak. A mágusok azt mondták a fáraónak: „Ez az I-ten ujja”. De a fáraó szíve kemény volt, és nem hallgatott rájuk.
Túl kevés figyelmet fordítottak a humor használatára a Tórában. Legfontosabb formája a szatíra használata, amellyel kigúnyolja az emberek nagyképűségét, akik azt hiszik, hogy utánozhatják I-tent. Van egy dolog, ami megnevetteti I-tent – az emberiség látványa, amely megpróbál szembeszállni a Mennyekkel:
„A föld királyai állást foglalnak, és a fejedelmek összegyűlnek az Ö-való és az ő felkentje ellen. Törjük el láncaikat, mondják, és dobjuk le bilincseiket. A mennyben ülő nevet, I-ten gúnyolódik rajtuk.” (Zsoltár 2/2-4)
A bábeli torony története kiváló példa erre. A Sineor síkságán élő emberek elhatározzák, hogy várost építenek egy olyan toronnyal, amely „az égig ér”. Ez a természet istenadta rendjével („Az egek I-ten egei, a földet pedig az emberek fiainak adta” – Zsoltár 115/16) szembeni dacos cselekedet. A Tóra ezután azt mondja: „De I-ten leszállt, hogy megnézze a várost és a tornyot …”. Lent a földön az építők azt hitték, hogy tornyuk eléri az eget. Az égből nézve azonban olyan parányi volt, hogy I-tennek „le kellett jönnie”, hogy lássa.
A szatíra elengedhetetlen a csapások legalább néhányának megértéséhez. Az egyiptomiak istenek sokaságát imádták, amelyek többsége természeti erőket képviselt. A mágusok “titkos művészeteik” révén azt hitték, hogy irányítani tudják ezeket az erőket. A mágia a mítoszok korában a technológia megfelelője a tudomány korában. Az a civilizáció, amely azt hiszi, hogy manipulálni tudja az isteneket, ugyanígy hiszi azt is, hogy kényszerítő hatalmat gyakorolhat az emberek felett. Egy ilyen kultúrában a szabadság fogalma ismeretlen.
A csapások célja nem csupán az volt, hogy megbüntessék a fáraót és népét az izraelitákkal szembeni rossz bánásmód miatt, hanem az is, hogy megmutassák nekik azoknak az isteneknek a tehetetlenségét, amelyekben hittek („Ítéletet hozok Egyiptom minden istene ellen: Én vagyok az I-ten”, 2M12/12). Ez magyarázza az első és az utolsó csapást az elsőszülöttek megölését megelőző kilenc csapás közül. Az első a Nílust érintette. A kilencedik a sötétség csapása volt. A Nílust a termékenység forrásaként imádták az egyébként sivatagos vidéken. A Napot tekintették a legnagyobb istennek, amely „Re”-néven ismert, és akinek a fáraót a gyermekének tekintették. A sötétség a napfogyatkozást jelentette, ami azt mutatta, hogy még a legnagyobb egyiptomi istenek sem tehetnek semmit az igaz I-tennel szemben.
E szembenállás tétje a különbség a mítosz – amelyben az istenek puszta hatalmak, amelyeket meg kell szelídíteni, kiengesztelni vagy manipulálni – és a bibliai monoteizmus között, amelyben az etika (igazságosság, könyörület, emberi méltóság) jelenti I-ten és az emberiség találkozási pontját. Ez a kulcsa az első két csapásnak, amelyek közül mindkettő az izraeliták egyiptomi üldözésének kezdetére utal vissza: a fiúgyermekek születéskor történő megölésére, először a bábák által (bár ezt Sifra és Puah erkölcsi érzékének köszönhetően meghiúsították), majd a Nílusba dobták őket, hogy megfulladjanak. Ezért van az, hogy az első csapásban a folyó vize vérré változik. A másodiknak, a békáknak a jelentősége azonnal nyilvánvaló volt az egyiptomiak számára. „Heqt”, a békaistennő a bábát jelképezte, aki a szülést segítette a nőknek. Mindkét csapás kódolt üzenet: „Ha a folyót és a bábákat – mindkettőt általában az élettel hozzák kapcsolatba – a halál előidézésére használod, akkor ugyanezek az erők ellened fordulnak.” Egy mérhetetlenül jelentős üzenet bontakozik ki: a valóságnak etikai szerkezete van. Ha gonosz célokra használjuk fel, a természet erői az ember ellen fordulnak, így amit ő tesz, az cserébe vele is megtörténik. A történelemben van igazságosság.
Az egyiptomiak válasza erre az első két csapásra az, hogy a saját viszonyítási keretükön belül látják őket. A csapások számukra a mágia egy formája, nem pedig csodák. A fáraó „mágusai” számára Mózes és Áron olyan emberek, mint ők maguk, akik „titkos mágiát” gyakorolnak. Ezért lemásolják őket: megmutatják, hogy ők is képesek vizet vérré változtatni és békahordákat létrehozni. Az irónia itt nagyon közel van a felszínhez. Az egyiptomi mágusok annyira elszántan bizonyítják, hogy ők is képesek arra, amire Mózes és Áron, hogy egyáltalán nem veszik észre, hogy az egyiptomiak helyzetét távolról sem javítják, hanem rontják: még több vér, még több béka.
Ezzel elérkeztünk a harmadik csapáshoz, a tetvekhez. E csapás egyik célja, hogy olyan hatást érjen el, amelyet a mágusok nem tudnak megismételni. Megpróbálják, de nem sikerül nekik. Azonnal arra következtetnek: „Ez I-ten ujja”.
Ez az első megjelenése a Tórában annak a gondolatnak, amely meglepően tartósan jelen van a vallásos gondolkodásban még ma is, és amelyet „a hiányosságok istenének” neveznek. Ez azt vallja, hogy a csoda olyasmi, amire még nem találunk tudományos magyarázatot. A tudomány természetes; a vallás természetfeletti. Az „I-ten cselekedete” olyasvalami, amit racionálisan nem tudunk megmagyarázni. Amit a mágusok (vagy a technokraták) nem tudnak reprodukálni, annak isteni beavatkozás eredménye kell, hogy legyen. Ez elkerülhetetlenül ahhoz a következtetéshez vezet, hogy a vallás és a tudomány ellentétben áll egymással. Minél többet tudunk tudományosan megmagyarázni vagy technológiailag irányítani, annál kevesebb szükségünk van a hitre. Ahogy a tudomány hatóköre bővül, I-ten helye fokozatosan csökken egészen az eltűnésig.
A Tóra arra utal, hogy ez egy pogány gondolkodásmód, nem pedig zsidó. Az egyiptomiak elismerték, hogy Mózes és Áron valódi próféták voltak, amikor saját varázserejüket meghaladó csodákat tettek. De mi nem ezért hiszünk Mózesben és Áronban. Ebben Maimonidész egyértelműen fogalmaz:
Izrael nem a jelek miatt hitt Mózesben, a mi tanítónkban, amelyeket tett. Amikor a hitet jelekre alapozzák, mindig marad egy lappangó kétség, hogy ezek a jelek okkult művészetek és boszorkányság segítségével történtek. Minden jelet, amit Mózes a pusztában tett, azért tette, mert szükséges volt, nem pedig azért, hogy hitelesítse próféta státuszát… Amikor élelemre volt szükségünk, mannát hozott le. Amikor a nép szomjas volt, meghasította a sziklát. Amikor Korach támogatói megtagadták a hatalmát, a föld elnyelte őket. Így volt ez az összes többi jellel is. Mi volt tehát az okunk arra, hogy higgyünk benne? A Szinájnál történt kinyilatkoztatás, amelyet a saját szemünkkel láttunk és a saját fülünkkel hallottunk… (Hilkhot Yesodei haTorah 8:1).
Az elsődleges módja annak, hogy I-tennel találkozzunk, nem a csodák, hanem az Ő szava – a kinyilatkoztatás – a Tóra – által történik, amely a zsidó nép alkotmánya, mint I-ten szuverenitása alatt álló nemzet. Bizonyos, hogy I-ten ott van azokban az eseményekben, amelyeket – látszólag a természettel dacolva – csodáknak nevezünk. De Ő magában a természetben is ott van. A tudomány nem szorítja ki I-tent: egyre bonyolultabb és csodálatosabb módokon tárja fel a természetben rejlő tervét. A tudomány (helyesen értelmezve) távolról sem csökkenti vallásos érzékünket, hanem éppen, hogy bővíti azt, megtanítva minket meglátni, hogy „Milyen nagyok a Te műveid, I-tenem, bölcsességgel alkottad mindet” (Zsoltár 104/24). I-ten mindenekelőtt a Szinájnál hallott hangban található meg, amely arra tanít bennünket, hogyan építsünk fel egy olyan társadalmat, amely Egyiptom ellentéte lesz: amelyben a kevesek nem taszítják rabszolgasorba a sokakat, és az idegenekkel nem bánnak rosszul.
A legjobb ellenérv az ókori Egyiptom világa ellen az isteni humor volt. A kultikus papok és mágusok, akik azt hitték, hogy a Napot és a Nílust is irányítani tudják, rájöttek, hogy még egy tetűt sem tudnak előállítani. Az olyan fáraók, mint II. Ramszesz, isteni státuszukat monumentális építészeti alkotásokkal demonstrálták: a nagy templomok, paloták és piramisok, amelyek mérhetetlensége mintha isteni nagyságról árulkodott volna (a Gemara elmagyarázza, hogy az egyiptomi mágia nem tudott hatni még a nagyon kis dolgokra sem). I-ten azzal gúnyolja ki őket, hogy jelenlétét a legapróbb teremtményekben mutatja meg (T. S. Eliot: „Egy marék porban megmutatom neked a félelmet”).
Amit az egyiptomi mágusok (és mai utódaik) nem értettek meg, az az, hogy a természet feletti hatalom nem öncélú, hanem csupán eszköz az etikai célok eléréséhez. A tetvek I-ten tréfája voltak a mágusok kárára, akik azt hitték, hogy mivel ők irányítják a természet erőit, ők az emberi sors urai. Tévedtek. A hit nem pusztán a természetfelettiben való hit, hanem az a képesség, hogy meghalljuk a Lét Szerzőjének hívását, hogy úgy legyünk szabadok, hogy tiszteletben tartjuk mások szabadságát és méltóságát.