Ahogy már többízben is: a képzelt helyszín Nyugat-Magyarország egyik járási központja, de már nem a békeidőben, a dátum 1943 január vége. Ez a kitalált beszélgetést is egy kávéházban történik, a beszélgetés résztvevői: Béla, a főpincér és a méltóságos úr, a hivatkozott történelmi események megtörténtek.
– Alá’ szolgálja Bélám, leülnék a szokott asztalomhoz!
– Tiszteletem Méltóságos úr, foglaljon csak helyet! Kávét?
– Rendes arabica vagy cikória[1]?
– Méltóságos úr! Háborúban állunk, jegyrendszer van, örülünk, hogy még nyitva vagyunk, elnézést, kisebb problémánk is nagyobb annál, hogy nincs arabica kávénk, cikóriával szolgálhatok csak.
– Igaza van Bélám, hozza a cikóriát, de akkor kettő cukrot tegyen bele, úgy egészen iható lesz.
– Parancsoljon Méltóságos úr, fogyassza egészséggel!
– Béla, mondja, fiairól van hír? Írtak lapot a Don partjáról?
– A kisebbik, a Laci írt még a tavalyi év, azaz 1942 októberében, azt december elején kaptuk meg. Azt írta, hogy éppen egy vezérkari tiszt mellé volt szolgálatra beosztva, akaratlanul is hallotta egy beszélgetését, valahogy így szólt:
„1942. szeptember végével leharcolt, létszám és anyag tekintetében erősen megfogyatkozott, önbizalmában legalábbis megrendült magyar hadsereg állt a Don partján, vele szemben már minden vonatkozásban fölényes ellenfél. Mind ez ideig elmaradtak azok a kiegészítések, amelyeket induláskor kilátásba helyeztek, és az eddigi események során nélkülözhetetlennek is bizonyultak. A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már „leírták”. A tél küszöbén áll, de az ehhez szükséges segítségből eddig semmit nem látott. Mindenki a váltást várja.”[2]
A bátyja a gyengélkedőn van, valami fertőzés miatt, de Laci szerint rendbe fog jönni.
– Neje, őnagysága hogyan viseli, Béla?
– Gondolhatja, Méltóságos úr, teljesen tönkre vannak az idegei. Csak halkan merem mondani, de tulajdonképpen milyen honvédő háborút is folytatunk 1700 kilométerre a magyar határtól?! Nem azért neveltünk fel két fiút tisztes szegénységben, becsületben, hogy ágyúgolyók legyenek.
– Kézcsókom a naccs’ asszonynak Béla, kérem, próbálja megnyugtatni, majd szólok a nejemnek, hogy a következő nőegyleti teadélutánra feltétlenül vigye el magával, hátha a társaság és egy kis beszélgetés jót fog tenni. Visszatérve a László fia levelére: nem is értem ezt a pesszimista hangvételt. Hozza már ide a novemberi újságokat, azokban sikerekről beszéltek.
– Hozom, Méltóságos úr, de sajnos nem hiszem már el, amit leírtak.
– Tessék Béla, csak úgy találomra: 1942. november 5, az Ujság főoldala: „Magyar és olasz csapatok a Don mentén ellenséges átkelési kísérletet vertek vissza…Magyar vadászrepülők…négy szovjet repülőgépet lőttek le.”
– Méltóságos úr, én csak egy egyszerű főpincér vagyok egy kisvárosi kávéházban, de annyit én is konyítok, hogy a tényeket lehet úgy tálalni, hogy mindenki a neki tetszetőset olvassa ki belőle. Mit is ír a sajtó mostanság? Nézze, itt van az 1943. január 16-i Magyar Nemzet: „A Don és a Kaukázus között számbeli fölényű szovjet erők folytatták támadásaikat”, vagy éppen a tegnapi, január 30-i számban: „A szovjet tömegtámadásai tovább tartanak”. Nem kell ehhez lángelmének lenni, Méltóságos úr, hogy világos legyen, tönkreverték a mieinket a Donnál.
– Félek Bélám, hogy igaza van, lehet, hogy a teljes igazságot csak évtizedek múlva tudjuk meg, vagy annak napvilágra kerülését már csak unokáink érik meg. Muszáj indulnom a megyeházára, várnak egy megbeszélésre. Feltétlenül szóljon, ha jön friss hír a fiairól. Viszlát!
– Szólok, Méltóságos úr, szólok. Viszontlátásra!
—————————————————————————————————————–
Hogy a képzeletbeli Lászlóval és bátyjával mi történhetett? Lehet, hogy mindketten elestek a doni tél poklában. Lehet, hogy szovjet fogságba estek és jóval a második világháború befejezése után tértek haza, addig valahol Szibériában végezték a málenkij robotot.[3]
Végezetül a történelmi tények:
A 2. hadsereg sorsát meghatározó kérdésben a Kállay-kormány új elemekkel bővült bel- és külpolitikai törekvései érvényesültek. Az új kormány legfőbb politikai célkitűzése az volt, hogy – az egyre feszültebbé váló magyar–román viszonyra, s a bizonytalan külpolitikai helyzetre való tekintettel – az országot kivezesse a háborúból. Óriási teherként nehezedett rá a román vezetésnek Észak-Erdély és Székelyföld visszaszerzésére irányuló, egyre nyíltabban hangoztatott szándéka. Mindez arra késztette, hogy erőforrásainak nagy részét a háború befejeztével elkerülhetetlennek látszó magyar–román fegyveres konfliktusra tartalékolja. Lényeges elhatározása volt, hogy a honvédséget fejleszti, erősíti és az ország határainak védelmére összpontosítja. Véget kívánt vetni a keleti hadszíntérre történő további csapatszállításoknak is, azonban már 1942 őszén sem tudott kitérni az újabb határozott német követelések elől. 1943 januárjában az 1. és a 201. könnyű hadosztály került ki Ukrajnába, a magyar megszálló erők kötelékébe. A magyar hadvezetés embert, fegyvert és felszerelést próbált tartalékolni a 2. hadsereg megerősítéséről való lemondás árán is. A jelentős minőségi- és mennyiségi fejlesztésre törekvő hátországi honvédségi erők további megtizedelésével nem akarta gyengíteni és védtelenné tenni az országot. Közben a keleti hadszíntéren is gyökeresen megváltozott a helyzet.
1942. november 19-én a szovjet csapatok ellentámadásával kezdetét vette a második sztálingrádi csata. Még aznap áttörték a sztálingrádi német csoportosítástól északra levő 3. román, másnap a délre álló 4. román hadsereg állásait. November 23-án bezárult a gyűrű mintegy 300 ezer katona körül. A 2. hadsereg-parancsnokság az olasz 8. hadseregnél bekövetkezett szovjet áttörés után már határozottan sürgette, hogy az általa kért fegyverzet, felszerelés és német csapaterősítés idejében, a várt szovjet támadás előtt érkezzen ki arcvonalára. A magyar segélykérésekre is reagálva, de leginkább a szomszédos olasz hadsereg részeinél elért szovjet sikerek hatására, a német hadvezetés egy hadtestnyi köteléket alakított ki 1943. január 2-től a 2. hadsereg védelmi vonala mögött. Az ígért fegyverzet és felszerelés a tél beálltával sem érkezett meg a németektől, akik 1942 novemberében a sztálingrádi csata miatt elkezdték csapataik kivonását a doni térségből. A szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én, –30-35 fokos hidegben az arcvonal északi részén, az urivi hídfőből kiindulva áttörte a magyar vonalat, és 8-12 kilométer mélyen hatoltak előre, majd január 14-én délen, a scsucsjei hídfőnél 50 kilométer szélességben törték át a védelmet. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal ezen részén állomásozó egyetlen tartalékát, de a visszavonulást is megtiltotta. Jány Gusztáv[4] vezérezredes – a 2. magyar hadsereg parancsnoka – ragaszkodott a parancshoz, jóllehet, ha január 15-én elrendelte volna a visszavonulást, a hadsereg egy részét talán megmenthette volna.
Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes (1883-1947)
A magyar katonáknak a szovjet és a német katonákhoz képest hiányos felszerelésben (amely az akkor itthon rendelkezésre álló legjobb volt), többszörös túlerővel szemben, fagyban, embertelen körülmények között kellett tartaniuk magukat. A harcokban rengeteg zsidó munkaszolgálatos is részt vett, róluk – személyes érintettség okán is – itt olvashat.
Források:
- a jelölt napilapok,
- Múlt-kor: A magyar hősök, akiket hiába vártak haza a Don-kanyar poklából
- Magyarország a XX. században (Szerkesztőbizottság: Bekény István, Czigány György, Dányi Dezső, Illésfalvi Péter, Nemeskürty István, Németh József, Tóth Béla, Oros Iván)
[1] A cikória-kávé: A főzet a cikória növény gyökeréből készül, melyet ledarálnak, megpörkölnek, majd forró vízzel keverik, hogy a kávézás illúzióját megteremtsék. A ledarált cikóriagyökér sosem lesz olyan finomságú, mint a kávészemek, rostjai nagy darabokban alkotják az őrleményt. A “cikória kávé” elnevezés az 1800-as években terjedt el, amikor a napóleoni háborúk alatt teljes kávéhiány ütötte fel a fejét Európában. A cikória ekkor robbant be a köztudatba, mint kávépótló ital, mivel pörkölt gyökeréből kávészerű, barna, keserű ital képződött. (Forrás)
[2] Lajtos Árpád: Emlékezés a 2. magyar hadseregre – 1942–1943, Zrínyi Katonai Könyvkiadó, 1989
[3] A málenkij robot a magyar történelmi emlékezet részeként megőrződött kifejezés. A második világháború után a szovjetek által megszállt országokból a Szovjetunió területére kényszermunkára elhurcoltakkal történt eseménysor magyar nyelvű elnevezése. Arról a sokak által átélt élményről, amikor a háború borzalmait átvészelt civileket, romeltakarításra való hivatkozással elhurcoltak a hadifoglyok és külföldi internáltak részére a Szovjetunióban létrehozott táborrendszer (GUPVI) valamelyik munkatáborába. A fegyveres szovjet katonák a fogolylétszámot kipótolandó, összefogdostak civileket is, bárkit akit az utcákon, gyárakban vagy a kórházakban találtak. 2012-ben a magyar országgyűlés 330 igen szavazattal, 9 nem ellenében és 1 tartózkodás mellett november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává minősítette.
[4] Jányt a Budapesti Népbíróság a háborúban betöltött szerepe miatt golyó általi halálra ítélte azon vádak elfogadása alapján, hogy egyrészről a háború Magyarországra kiterjesztését, az országnak a háborúba történő fokozottabb belesodródását megakadályozni nem törekedett, másrészről a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat súlyosan megsértve, emberek törvénytelen kivégzésének és megkínzásának felbujtója volt. Jány az ítélet meghozatala után nem kért kegyelmet, mert azzal szerinte bűnösségét ismerte volna el. A Budapesti Népbíróság 3:2 arányban, és szótöbbséggel a Népbíróságok Országos Tanácsa is kegyelemre méltónak minősítette Jányt, és dr. Pálosi Béla is kegyelemre terjesztette elő. Tildy Zoltán köztársasági elnök a kegyelmi kérvényt 1947. november 22-én elutasította a Nemzeti Főtanács – az államfői kegyelmi jogkört gyakorló szerv – mellőzésével, a védelem november 25-én elfogadott felfolyamodását nem bírálták el, s az ítéletet november 26-án a régi Gyűjtőfogház udvarán végrehajtották. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság – a Legfőbb Ügyészség felülvizsgálati indítványára – Jányt az ellene emelt vádak alól jogilag felmentette.