Az átélt borzalmakat nehéz szavakba önteni. Több túlélő művész a képi megjelenítéssel próbálta feldolgozni a traumákat. A kétségbeesés, a veszteség, a fájdalom és a kirekesztés érzete szűrődik át képeikről. A Holokauszt Nemzetközi Emléknapján, január 27-én az ő alkotásaik által emlékezünk mártírjainkra.
Morris Kestelmann (1905-1998) egy kelet-Londonba emigrált zsidó családban nőtt fel. A Royal College of Art-ban tanult, és az absztrakt festmények készítése mellett jelmeztervezéssel is foglalkozott. Amikor az 1940-es évek elején a zsidók meggyilkolásának híre megérkezett Nagy-Britanniába, Kestelman volt az egyik első művész, aki a Lámá sábáchtáni címet viselő festményével reagált, ami a 22. zsoltár első mondata: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”. Érzelmi zűrzavar, feszültség, kilátástalanság, teljes rémület ül a képen. Égő épületek és eltemetetlen holttestek között állnak, pusztulás és halál veszi őket körül. Vannak, akik karjaikat az ég felé emelik, hogy könyörögjenek az Egek Urának, de vannak, akiknek arcáról a megadó feladás tükröződik. A képről eltűnt a fény. Sötétbe és homályba borult minden…
Morris Kestelman: Lama sabachtani 1943.
Jan Hartman (1926-2009) szüleivel és bátyjával, Jirivel 1938 szeptemberében Prágából menekülnek el, hogy elkerüljék a város várható német bombázását. Jant és testvérét azonban 1942-ben Theresienstadtba deportálták. A következő években a testvéreket Auschwitz-Birkenauban és Buchenwaldban tartották fogva, ahol elválasztották őket. Jan és Jiri 1945 tavaszán történt felszabadulásuk után újra találkoztak. Jan évekkel később tudta meg, hogy szüleit megölték Auschwitzban. Nem sokkal hazatérése után Jan elkezdett egy festménysorozatot festeni, amely a lágerekben átélt személyes szörnyűségeit próbálja visszaadni. Bizonyítékokként akarta hátrahagyni az utókor számára, ezért még 1945-ben megfestett mindent, amit szavakkal akkor nem tudott elmondani…
Jan Hartman: Halálmenet, 1945.
Edith Birkin 1927-ben született Prágában. 1941-ben családjával a nácik által megszállt Lengyelországba, a lodzi gettóba deportálták. Szülei egy éven belül meghaltak, és Birkin egyedül maradt. A gettót 1944-ben felszámolták, a megmaradt lakosságot pedig Auschwitzba vitték, ahol Birkint munkaszolgálatra küdték, és egy másik kelet-németországi táborba került. 1945 januárjában, amikor az oroszok benyomultak Németországba, a még életben maradtakat halálmenetre küldték Németországon keresztül Bajorországba, ahol teherautókra rakták őket. Egy hét zsúfoltság után Birkin 1945. március 15-én érkezett Bergen-Belsenbe. Egy hónappal később szabadult fel. A halotti szekér – Lodz Gettó utcai jelenetében a mélykék és lila színek az átható sötétséget jelzik. A veszteség és a félelem összeolvad, ahogy a holttesteket elszállítják. Gyászoló alakok merednek ránk némán és mozdulatlanul. Birkin úgy érezte, alkotásai nem annyira a testi kegyetlenséget vagy szenvedést fejezik ki, inkább a sokak által átélt magány vagy elszigeteltség érzését. Egyszer így fogalmazott: „Hány ember gondolkodik el azon, hogy a hatmillió halott mind egyéniség, saját álmokkal rendelkező emberi lény, mindegyiknek volt mondanivalója és mindegyik élni akart? Ezért ábrázolom az embereket a képeimen különböző színekkel.”
Edith Birkin: A halotti szekér – Lodz Gettó, 1980.
Shmuel Dresner 1928-ban született Varsóban. 12 éves volt, amikor őt és Varsó többi zsidó lakosát a gettóba kényszerítették. Dresner megszökött, de elkapták és munkaszolgálatosként tartották fogva több táborban, köztük Buchenwaldban és Theresienstadtban. Dresner 1945-ben érkezett Angliába, és több évet szanatóriumokban töltött, ott kezdett el először festeni. A Benjamin, 1982. egy portré és egy emlékezés Dresner közeli barátja, Benjamin előtt, aki a fogolytársa volt a háború alatt. Két évig voltak egy táborban, és Benjamin mindig vidám és optimista volt. Ez az optimizmus segített Dresnernek megbirkózni apja 1943-as halálával is. Egy napon Benjamint és Dresnert felszólították, hogy menniük kell a következő transzporttal. Benjamin azt remélte, jobb helyre kerül, Dresner viszont anélkül, hogy tudta volna, miért, elbújt. Később megtudta, hogy akik a transzporttal mentek, azokat lelőtték, köztük Benjamint is. Dresner később professzionális művészként tanult, sok éven át küzdött, hogy megtalálja azt a vizuális nyelvet, amellyel reagálhat az átélt szörnyűségekre. Az alkotásán Benjamin emlékét őrzi meg. Kerüli a traumák szomorúságának grafikus ábrázolását, és egy sajátos stílussal, elégetett papírokkal és félbeszakadt fecnikkel készíti el barátja portréját, ezeken keresztül utalva az erőszakra és a pusztításra.
Shmuel Dresner: Benjamin, 1982.