Sziasztok, Náhson vagyok, Áminádáb fia, Júda törzséből. Most gyorsan elmesélem, hogy hogyan lettem legenda. Mindig bátor gyerek voltam, anyám nagyjából bele is őszült a kamaszkoromba. Gósen környékén egész jó terepek vannak, így kipróbáltam pár sportot. Ilyen volt a sziklamászás, sziklaugrás, sziklakerülés lábon, vagy szamárháton, szikladobás és a sziklazúzás. Utóbbit nem ajánlom senkinek, a kisujjam azóta sem hajlik, viszont furán recseg. Mire elindultunk Egyiptomból, már rég megkomolyodtam és, mivel a törzsemben valami vezető féle vagyok, próbálok úgy is viselkedni. Hála az Örökkévalónak, végre kint voltunk és mentünk, mentünk, hátra se néztünk. Éjszakára tábort vertünk, reggel mentünk tovább, megint letáboroztunk, megint mentünk. Aztán egyszer mégis hátranéztünk, mert hallottuk a lódobogást és lám, a fáraó csak nem bírta ki és utánunk küldte a teljes seregét. Mi tevékkel, de leginkább gyalog, ők meg szekerekkel száguldottak utánunk, nyilván nem tartott sokáig, hogy utolérjenek. Pont akkor értünk el a Vörös tenger partjához, ott táboroztunk volna békésen, mikor is kiderült, hogy előttünk a tenger, mögöttünk az egyiptomiak. Jobbra, balra, a szárazföldön nem mehettünk, simán elkaptak volna, így csak egy út maradt előttünk.
Az emberek sírva kérdezték, hogy minek kellett őket elhozni Egyiptomból, ha itt mind meghalunk. Mózes megígérte, hogy az Örökkévaló most is segíteni fog rajtunk, bíznunk kell benne. Megállt a tenger partján, de kicsit tétovázott. Nézett a vízre, majd az emberekre, megint a vízre, majd újra az emberekre. Ismerem Mózest jó rég, szegről-végről még rokonok is vagyunk. Az igazat megvallva én még nem láttam őt tétovázni. Felemelte a botját a tenger felé, ekkor én elindultam és belementem a vízbe. Gondoltam, az Örökkévaló eddig sem hagyott cserben, eztán sem fog. Először a víz a bokámig ért, aztán a térdemig, aztán a combomig, aztán az övemig, aztán a hónaljamig, aztán a vállamig, aztán a nyakamig, aztán az államig, aztán az orromig és egyszer csak, a homlokomig.
Mivel nem vagyok hal, ekkor már nem vettem levegőt, de tudtam, hogy hetvennégyig simán elszámolok a víz alatt, így mentem tovább előre. Még negyvennél sem tartottam, amikor megnyílt a tenger előttem. Tüsszentettem kettőt, hátrafordultam és láttam, hogy mindenki jön mögöttem. Jobbra víz, balra víz, alattunk föld. Majdnem elbotlottam egy hatalmas kagylóban, nem tudom, melyikünk csodálkozott jobban. Mire az utolsó zsidó kilépett a szárazra, egy szemvillanás alatt visszazárt a tenger, akik üldöztek minket már nem jutottak ki onnan. Így lettem a nap hőse, bár én inkább azt gondolom, hogy néha még a legjobb vezetőnek is elkél egy kis segítség.
Jó, de mi lesz az ebéd?
Sziasztok, Mirjám vagyok. Hiányoztam? Kicsit zűrös volt ez az elmúlt pár hét, gondolom tudjátok, hogy elindultunk, mentünk hét napot, majd utolért a hadsereg a tengernél, mi átkeltünk, ők belefulladtak és most itt vagyunk. Hol van az itt? Jó kérdés. Hívjuk egyelőre csak simán pusztának. Kicihelődtünk, rendeztük sorainkat, leszedtük a sarat a saruinkról és indultunk tovább. Menet közben furcsa morajló hangot hallottam. Eleinte csak halk zúgást, később már erősebb dübörgést, végül hangos dobogást, mire rájöttem, hogy mi ez a hang. Mindenkinek korgott a gyomra. A gyerekek kérdezősködtek, a felnőttek morogtak, sugdolóztak, az öregek csak szomorúan néztek, de egytől egyig mindannyian határozottan éhesek voltunk. Néhányan a góseni kerti sütésekről kezdtek mesélni, hogy végül is nem is volt ott olyan rossz, mindig volt mit enni. Ettünk húst, kenyeret, salátát, sok gyümölcsöt, néha még sütit is. Most meg megyünk, a tarisznyáink üresek, a zsákokban sincs már egy szem búza se, a pusztában meg egy szál gyümölcsfa nem sok, de annyi sem nő. Megindult a zúgolódás. Következő reggel az Örökkévaló mannát hullajtott az égből, hogy azt együk. Mi az a manna? A manna egy édes kenyérféle, ami úgy néz ki, mint egy fa termése.
Eleinte nem tudtuk, hogy mit kell vele csinálni, aztán kiderült, hogy jobb, ha reggel összeszedünk egy napra elegendőt, mert a napsütésben azonnal elolvad. Nappal azt ettük, estére meg leszállt a táborban egy csomó fürj, könnyű volt őket elkapni, így lett újra hús a vacsorához. Igazatok van, a fürj túl cuki ahhoz hogy megegyük, de, ha vándorolsz, cipekedsz, harcolsz, kell a fehérje és nekünk ott csak a fürj volt.
Pénteken dupla adagot szedtünk a mannából, hogy sábeszre legyen elég. Akik nem figyeltek, nem tettek el pénteken, kimentek szombaton reggel, de semmit sem találtak, így aznap bizony éhesek maradtak. A gyerekek egy darabig még kérdezgették, hogy mi lesz az ebéd, de pár nap után már maguktól is tudták a választ: úgy néz ki, hogy ma mannát eszünk.
